A halászok szűkszavú, mogorva emberek voltak, ennek ellenére erős közösségi élet jellemezte őket. Híresek voltak vendégszeretetükről, minden betérőt – akár idegeneket is – megvendégeltek.

A már említett Herman Ottónak köszönhetően néhány szokás fennmaradt a komáromi halászok idejéből. Az egyik a halászkörösztölő, amit akkor tartottak, ha az apród vagy inas először vett részt viza vagy tok kifogásában – gyakorlatilag ez volt a halásszá avatás. A szertartást az inas mesterénél tartották, megjelentek a mesterek, a céh tagjai és azok hozzátartozói. Meghatározták a jelölt körösztöanyjait – akik halászfeleségek voltak –, majd megjelent a ceremóniamester egy fején viselt halászhálóban, kezében egy tálban Duna-vizet és egy nagy darab kavicsot tartott.

Mondandóját így kezdte – felsorolva a komáromi halásztanyákat:

Atkás, Düllõ, Bocskoros,
Másfél funt hal bizonyos.
Izsai tanya gyakoré,
Lópéra tanya: vesd belé;
Jázos, Ludas, Beresleg,
Jaj, de régen kereslek.

Majd így folytatta:

Te övedző nem törő,
Gúzs nem szakajtó,
Alattság után nem futamodó,
Huncut akasztófáravaló
Beste kurafia!
Prépusórán van egy nagy fa,
A fa alatt egy nagy kű,
A kű alatt egy bagó:
Az böje a …fejedet,
Úgy Iegyen!

Ekkor a mester az apród nyakába öntötte a tál vizet, a kaviccsal pedig megpróbálta dörgölni az avatott feje búbját, míg az asszonyok kendőkkel védték. Ezzel vége is volt az avatásnak, halász lett az inasból.

A halászok munkáját főként a vízállás befolyásolta, így értelemszerűen már jóval korábban szerették volna megtudni, mekkora fogásuk lesz abban az évben. Szilveszterkor fogtak tizenkét vöröshagymát, levágták a tetejét, kivágták a belsejét és sót raktak az üregbe. A hagymákat elrendezték úgy, hogy balról jobbra egy-egy hónapnak feleljen meg. A só elkezdte megszívni magát a hagyma levével, ahol ez a folyadék kicsordult a hagyma csúcsán, abban a hónapban számoltak áradással.

Persze nem csak ennyire elvont módon jósoltak. Ha megszólalt a nádiveréb, áradást jelzett, ahogy a kárókatona röptének irányából is következtettek: ha folyón felfelé húzott, akkor arra áradást sejtettek, míg ha lefelé, akkor ott. Áradást jelzett az árral szemben úszó csónak burrogása, a leszúrt cölöpre mászó csigák és ha nyálkásak voltak a keszegek. Halászatra vezető úton asszonnyal összefutni bajt, míg zsidóval találkozni szerencsét jelentett.

A halászok hatalmas tudással bírtak a halakat illetően. Tudták, hogy a téli hideg, holdvilágos estén harap legjobban a menyhal, azonban a jászt[keszeget] nyári reggelen lehet a legkönnyebben fogni. Harcsát évszaktól függetlenül hajnalban és alkonyatkor kell fogni. A menyhal akkor kezd el járni, mikor beáll a hideg, a többi hal márciusban. Áradáskor a baszárkeszeg (laposkeszeg) indul, utána a garda és a kecsege, apadáskor a jász, a ponty meg a karikakeszeg.

Nehéz lenne felsorolni (inkább terjedelmes) a komáromi halászokra jellemző kifejezéseket, így néhányat kiválogatunk, azonban akit érdekel, annak továbbra is ajánljuk figyelmébe Kecskés László Komáromi mesterségek című könyvét. A halászok atkás fenéknek nevezték a gyökeres folyómedret, csiklónak nevezték az evező tartására szolgáló, csónakon található U-alakú nyerget. Fehérhalnak az értéktelenebb halakat nevezték, a többet érőket jóhalnak.

Ezzel véget ért a komáromi halászokat bemutató négyrészes cikksorozatunk. Itt elérhető az első részünk, melyben kissé szárazon a halászok eszközeivel foglalkozik, a második, ahol a legnagyobb dunai hal, a viza nyomába eredtünk és a harmadik rész, amiben a Komábaromban kifogott halak sorsáról és a halpiacokról írtunk.

Címlapkép forrása: Fortepan / Hanser Mária

The post Milyenek voltak a komáromi halászok? appeared first on Duna24.