Szeptember 13.-án a Jókai Színházban került bemutatásra Kiss Szilvia és Gál Tamás előadásában a Jelentek egy házasságból. Az előző évadban sajnos nem tudták bemutatni a Rokonok című színdarabot, és mint ahogy a Bérletek éjszakáján is elhangzott, akik bérletet váltottak, így vagy úgy, de kárpótolva lesznek az elmaradt előadásokért. Gál Tamás az ígéretét komolyan vette, és már itt volt a lehetőség, hogy a bérletesek egy remek darabot megnézhessenek.
Jelenetek egy házaságból, vagy inkább mindannyiunk párkapcsolatából, Ingmar Bergman által 1973-ban rendezett és írt filmdráma semmit sem vesztett aktualitásából az elmúlt közel ötven évben.
Elmondhatjuk, hogy a szerző saját tapasztalatait összegezte, öt felesége, négy válása és kilenc gyermeke született, szóval tudott egyet s mást a kapcsolatokról, és azok zátonyra futásáról.
Bergman bevallása szerint három hónap alatt írta meg a forgatókönyvet, de fél élet tapasztalatai kellettek hozzá.
Kiss Szilvia (Marianne) és Gál Tamás (Johan) előadásában egy házasság fentjeibe és lentjeibe tekinthetünk bele. A tökéletességtől eljutunk odáig, hogy egy-két megtört ember próbál életben maradni. Johan a magabiztos egyetemi oktató egy új szerelem reményében hátra hagyja családját és Párizsba költözik. Marianne, aki csak úgy tudja magát definiálni a darab elején, mint Johan feleségét két gyermek édesanyját, egyik napról a másikra arra eszmél, hogy kénytelen magát újra megtalálni és valahogyan tovább élni. De az új szerelem sem az, aminek elsőre tűnik, amilyen hirtelen fellángol, annyira gyorsan is emészti fel Johant, aki rövid időn belül egy külvárosi lepukkant lakásban próbál létezni. A szerep megfordult, most őt láthatjuk romokban, aki könyörög feleségének, hogy vegye őt vissza.
Az előadásban csak ők ketten vannak jelen a többi karakterről csak beszélgetnek. Sem Paulát, Johan szeretőjét, sem a két gyermeküket nem látjuk. Valahol egy olyan érzésünk is van, hogy nem is számítanak. A tragédia akkor is megtörtént volna, ha nem jelenik meg Paula, mert ha nem ő, lett volna más, történt volna más dolog, ami elindítja az egész lejtmenetet. Ez a házasság valahogy már a tökéletesség pillanatában halálra volt ítélve.
A közönség ott ül és csak nézi két ember szenvedéstörténetét, miközben nem tud másra gondolni, mint saját párkapcsolataira, szülei házasságára, szakításokra és arra, hogy mi mit tehetünk azért, hogy ne ide jussunk életünk szerelmével. De a darab vége felé már az az érzésünk, hogy talán nem is tehetünk semmit. És hogy Johan és Marianne története hogyan is zárul? Rájönnek, hogy az őszinteség a legfontosabb, de ennyi seb után már senki mással nem tudnak azok lenni, csak egymással. Újra házasodnak, boldogabbaknak tűnnek, de ugyanoly hazugság hegyeket építenek maguk köré, mint azelőtt.
Olyan mintha ez egy spirál lenne, hazudunk a szerelemben, mert azt hisszük így majd boldogok lehetünk. De csak úgy tudunk önmagunk lenni, ha merünk őszinték és nyitottak lenni, még akkor is ha megsérülhetünk.
