Gál Tamással, a Komáromi Jókai Színház idén május 20-án kinevezett igazgatójával beszélgettünk a felvidéki magyar színház helyzetről, karanténról, művészetről, tervekről.
Május huszadika óta van érvényben a kinevezése. Gondolom, nem ilyen kezdésre számított.
Tudtam, hogy nagy a baj, ráadásul nem csak nálunk, hanem mindenütt. Nem játszunk, nincs bevételünk. Rögtön egy mentőövvel indítottunk, a Csavar Színház előadását ajánlottuk fel a Jókainak, és le is játszottuk tizennégy előadásban. Amikor átvettem a színházat, az aktuális rendelet szerint csak az egy háztartásban élő emberek mehettek fel a színpadra, és csak harmincheten nézhették az előadásokat. Nincs az az előadás, ami így rentábilis lehetne. A Csavar Színház Jelenetek egy házasságból című művet viszont a feleségemmel együtt játsszuk, így ezt vittük először színpadra, aztán egyre több nézőt engedhettünk be. Később társulatunk három nagyszerű színészének Csehov-előadásával, a De mi lett a nővel? című produkcióval folytattuk. Most már szépen lassan kezdünk átállni a többszereplős nagyelőadásokra.
Szóval a lehetőségekhez mérten jól mennek a dolgok?
Ha nagyon optimista akarok lenni, akkor azt mondom: törlesztjük bérleteseink felé a tartozásunkat. Az emberek elégedettek, a Jelenetek egy házasságból sikeres szériának mondható, a Csehov-darabbal kapcsolatban is valószínűleg ugyanez lesz a visszajelzés.
Nem azt nézik az emberek, hogy két vagy három színész játszik a darabban, hanem azt, hogy jó, vagy sem.
Törlesztünk, aztán majd a nulláról tudunk indítani. A gyerek- és ifjúsági előadások tekintetében is vannak elmaradásaink.
Azt még mindig nem értem, hogy ennyire üres kassza hogyan fogadhatott bennünket. Világos, hogy a koronavírus nem volt tervezett, erre nem lehetett felkészülni,
de olyan a mostani helyzet, mintha a második világháború után lennénk.
Van valami terv a kasszák feltöltésére?
Ha jön a második hullám, nem tudom, hogyan állunk talpra. Nem is merek vele foglalkozni, elhitetjük magunkkal, hogy nem lesz második hullám, ha pedig lesz is, keresünk annyi pénzt addig, hogy kibírjuk. Sok felkérésünk van, huszonvalahány előadást tudunk értékesíteni decemberig, de színpadra kell állítanunk egy új darabot, be kell fejeznünk egy régit. Kellene százezer eurónyi gyorssegély, akkor nyugodtan tudnánk létezni.
Korábban nyilatkozta, hogy nemzetivé akarja tenni a Jókai Színházat.
A szememben a Jókai Színház mindig a felvidéki magyarság nemzeti színháza volt. Egyébként annak, hogy hivatalosan is nemzeti legyen, jogi akadályai is vannak: ha lenne opera-, balett-, és drámatagozatunk is, akkor megfelelnénk a kritériumunknak, jelenleg pedig a drámatagozat is nehezen működik. Ez a színház mindig alulfinanszírozott volt, a kassai Thália pedig még rosszabb helyzetben van. Soha nem mondhatjuk azt, hogy elégedettek lehetünk, hiszen tizenkét színésznek van jelenleg szerződése, rengeteg művész dolgozna velünk szívesen, de egyszerűen nem tudok nekik munkát adni, az anyagi lehetőségeink annyira szűkösek.
Ahogy említette, két kőszínháza van a közel félmilliós felvidéki magyarságnak. Ez elégséges?
Nem. Én voltam a legnagyobb szószólója a harmadik felvidéki magyar színház alapításának, de már látom, milyen katasztrofális a helyzet.
A „két koldusból hármat akartok csinálni?” kérdés jelenleg helytálló.
Sajnos ez a felvidéki magyar valóság, ez a két színház is vergődik. Jön a vírus, és teljesen végük van. Normális-e az, hogy nekem kell az előadásokban játszanom ingyen – támogatásképp – tizenöt előadást? Ennyit a viszonyokról.
Felvidéken elég gyér magyar nyelvű színészképzés. Biztosítható az utánpótlás?
Pozsonyban a szlovák Színművészeti Egyetemre évente két magyart vesznek fel, hogy velük töltsék fel a felvidéki magyar színházakat,
de nincs kapacitásunk arra, hogy felvegyünk mindenkit.
Kassára pedig kevesen akarnak menni, mert messze van. Ilyenkor vagy „elszlovákosodik” a végzett magyar színészhallgató, vagy elmegy Magyarországra, vagy szabadúszó lesz. Én utóbbit csináltam húsz éven át.
Régebben volt, hogy évi kétszázötven fellépése volt. Melyik a nyugodtabb munka, az, vagy színházat igazgatni?
Az évi kétszázötven előadás. Színházat vezetni hatalmas felelősség, és ez nem rólam szól, hanem a felvidéki magyar színházkultúráról. Minden nap minden döntést többször át kell gondolni. Régebben egyszerű volt, egy baráti társaságot, maximum öt-hat embert befolyásoltak a döntéseim.
Itt viszont felelősséggel tartozom a megye és a felvidéki magyarság felé.
Az épületet fenn kell tartani, hatvannégy munkatársam, beosztottam van, nem egyszerű.
Teher az ötéves kinevezés?
Hatalmas teher, de mikor látok egy előadást, vagy a mi színpadunkon megvalósulni valamit, ami a mienk, akkor tudom, hogy ezért csináljuk. Hogy az emberek állva tapsolnak, nevetnek, sírnak. Nagy színészeink vannak, jó lenne minél több művészt alkalmazni, s elérni, hogy ezek az emberek figyeljék, kövessék egymás munkáját. Mikor ilyen színészek azt mondják egy-egy előadás után, hogy elsírtam magam, az nagy elismerés. Remélem, hogy az én vezetésem alatt minél többször előfordul majd az ilyesmi. Legnagyobb öröm és boldogság akkor lesz, mikor Czajlik József rendezését, a Mi osztályunkat bemutatják, amikor Matusek Attila Hamletje a stúdióban színre kerül, mikor végre megvalósul a Ballek-rendezés. Akkor majd azt mondom: megérte a fáradtságot.
A koronavírus idején trend volt a színházak online streamelése. Ön szerint a jövőben kiválthatja a klasszikus színházat ez a technikai lehetőség?
Nem válthatja ki, mert ha kiváltható lenne, már meghalt volna a színház. Mikor bejött a film, mindenki a színház sírját kezdte ásni. Annak a varázsa, hogy itt és most vagyunk, hogy emberek játszanak, hogy minden előadás kissé más, felülírhatatlan.
Online tevékenységet fogunk folytatni, ha jön a vírus, felvidéki magyar költők verseit fogjuk feldolgozni.
El is kezdtük a programot, de addigra hála Istennek megnyílt a világ. Barak László és Vida Gergely verseit Ollé Erik barátommal feldolgoztuk, a Paraméteren követhető is ez a kezdeményezés. Vannak ötleteink, de bízzunk benne, hogy nem jön vissza a koronavírus, és hogy klasszikus értelemben vett színházi tevékenységet tudunk folytatni.
Tizenöt évig mellőzték a Jókaiban. Milyen szájízzel adta be a pályázatát?
Az ember hamar megsértődik, főleg, ha művész. Természetesen rosszul esett, hogy tizenöt évig nem játszhattam itt, de a sors mindent helyretesz.
Ez az időszak tanított meg arra, hogy most, hogy lehetőséget kaptam, nagyobb hangsúlyt fektessek erre, s minél kevesebb művészt mellőzzek.
Sajnos mindenkinek én sem fogok tudni munkát adni, de az a mindennapi törekvés, hogy minél több ember kaphasson alkotói, bemutatkozási lehetőséget, és mindenki legalább egyszer megforduljon a komáromi színházban, végigkísér.
Milyen darabok várhatóak, amíg ön lesz a Jókai Színház élén?
Czajlik József rendezi a Mi osztályunkat,
Eperjes Károly a Vén bakancsos és fia, a huszár című népszínművet állítja színpadra, és játszani is fog az előadásban.
Mišo Vajdička, a Szlovák Nemzeti Színház volt igazgatója Pirandello Hat szerep szerzőt keres című drámáját viszi színre. A stúdióban lesz egy Hamlet-feldolgozásunk Matusek Attila rendezésében, ő is komáromi, Szombathelyről szerződik hozzánk, az előadásban pedig a pozsonyi színművészetin tanuló magyar diákok fognak játszani. Rastislav Ballekkal Nádas Péter Temetés című színműve mellett döntöttünk.
Vannak tervek, álmok, például Bulgakov Mester és Margaritáját szeretném öt éven belül színpadra vinni, még a rendezőre is van ötletem. Rengeteg a csodálatos mű, szerző: Shakespeare, Moliére, viszont a kortárs magyar darabokat is oda kell figyelnünk. Grendel Lajostól az Einstein harangjait, vagy a New Hont című regényét színpadra alkalmaznánk, valamint Hunčík Péter Határeset című művét szintén. Tervek vannak, csak az anyagi lehetőségeket kell biztosítanunk. Energiánk van, pénz kell.
Hol látná legszívesebben öt év múlva a Jókai Színházat?
A szlovák és a magyar szakma szemében jó helyen vagyunk, de ha „egy polccal feljebb” tudnánk helyezni a színházat a szakmai rendszerben, az óriási eredmény lenne. Ha nem gondolnám úgy, hogy ez sikerülhet, akkor nem adtam volna be a pályázatomat. Célunk a szakmai elismerések megerősítése, megmérettetések, fesztiválokon való részvétel, valamint a bérletesek számának növelése.
A címlapképet Bárány János készítette.
