Hova lettek aztán a halak? Ki vitte el őket? És lehet-e élve vizát szállítani? Előző cikkünk folytatása.
A halászok egyik nagy vetélytársai a naszádosok voltak. Ezeket a katonákat a császár nem fizette rendesen (előfordult, hogy ötvenhavi, vagyis több mint négyéves zsoldelmaradásban volt), így a hajón szolgálók lerongyosodtak és éheztek is. Kénytelenek voltak olyan kiegészítés után nézni, ami aligha tetszett a halászoknak: ugyanazon a területen próbálkoztak annyi különbséggel, hogy a kifogott halakat áron alul adták el a piacon. Az ebből élők persze tiltakoztak, de egy katonai szerv ellen emelt panasz gyakran nem ért célba. 1576-ban megpróbáltak öt közös társulatot alapítani a naszádosokkal, de nem tudtak együtt dolgozni, a társaságok pedig felbomlottak. Később már nem is próbálkoztak az összefogással.
A kifogott nemes halak negyedét ugye be kellett szolgáltatni a vár vezetésének, a többit meg akkor, ha jogot formált rá az udvartartás. A halakat itt sózták be, majd hordóba tették és a rendeltetési helyükre szállították őket. A legtöbb kifogott viza rendszerint az uralkodó család aktuális tartózkodási helyére indult (Prága, Bécs, Graz). A szállításban a komáromi szekeres gazdák segédkeztek, egy szekérre pedig 14 hordó fért fel.
A császárok gyakran más uralkodóknak is küldtek a nemes halakból: a 16. század végén kapott a lengyel királyné, a bajor herceg és a francia királyné is. Mondhatjuk, hogy a komáromi viza eljutott Varsóba, Münchenbe és Párizsba is.
Egy fokkal bonyolultabb és költségesebb eljárást igényelt a vizák élve szállítása. 1575-ben tíz vizát és háromszáz kecsegét, tokot és sőreget rendeltek Bécsbe, amiket élve, két bárkában juttattak el rendeltetési helyére. Ilyenkor fennállt a veszélye, hogy az állatok az út során elpusztulnak a mostoha körülmények miatt.
Említettük, hogy a török hódoltság veszélyessé tette a halászatot. Nem volt ez másképp az ottománok kiszorítása után sem, megkezdődtek a kuruc háborúk. Körbe is zárták Komáromot, hisz a várban jelentős német haderő állomásozott, az itteniek pedig szorult helyzetbe kerültek. Habár a kurucokkal szimpatizáltak, a várfalon kívülről rájuk is szegeződtek a fegyvereik. Végül egy levélben kérték Bercsényit, a fővezért, hogy hadd ne verje szét a várost, aki belátta, hogy jó lenne ennyiben hagyni.
A komáromiak olyan hálásak voltak, hogy még vizákat is küldettek Bercsényinek, de hasonlóképp kapott Rákóczi is a híres halfajból. A szabadságharc befejezése után végre szabadon és nyugodtan lehalászhatóvá váltak a környék vizei.
Forrás: Fortepan / Bojár Sándor
A halász kicsit olyan is, mint a vadász, és nem csak azért, mert öli az állatot. A halak segítése, teleltetése is a rendes éves teendők között szerepelt. Kikotorták a medret, télen pedig eltakarították a jégről a javat és lyukakat vágtak, hogy „a víznek párázatja kigõzölöghessen azokon.”
Etették is ilyenkor őket, árpadarából, juhganéjból (sic!) és kövér földből kis labdákat készítettek és ezeket dobálták be a vízbe.
Amellett, hogy a halak megették, a lesüllyedt golyók miatt a fenék közelében maradtak, így nem fagytak meg.
A halászok – mint más mesterségek művelői – céhekben tömörültek. Eszközeik a sajátjaik voltak, de a vizeket közösen használták. Csak Magyarország legfontosabb helyein létesítettek halászcéheket – Komárom pedig közéjük tartozott.
Az 1696-ban Lipót által kiadott céhszabályzatot pedig akkor furcsa módon magyar nyelvre is lefordították és a mai napig fennmaradt.
A tanyavetést egyáltalán nem szabályozták, aki először érkezett, az csinálhatott halásztanyát. Ez magyar szokás volt, azonban a korán érkezés semmire nem volt garancia, hiszen lehet, hogy másutt bőségesebb volt a zsákmány. Habár a halászat nem alkotófolyamat, hogy halászmesterré váljon az ember egy 90 öles (közel 165 méteres) vizahálót kellett elkészítenie. Az utolsó bejelentett remek 1830-ból származik.
A céhmester amellett, hogy házát egy aranyozott ponty jelezte, néha nehéz helyzetbe került. 1699-ben képtelenek voltak ellátni a város lakosságát nemes halakkal, a vezetés pedig kötelezte a mestert, hogy elegendő halat biztosítsanak, azt azonban megengedték, hogy drágábban adják őket. Ha így se sikerül ellátnia a lakosokat, mindaddig tömlöcbe vethetik, amíg elég hal nem lesz a piacokon.
A halpiac 1855-ig a Vársor (akkor Vágó) utcában, később pedig a Kis-Duna mellett kapott helyet.
Péntekenként itt, más napokon pedig a városházával szemben árulták a halat. A 18. század elején a nagy érdeklődés miatt a város vezetése leköveztette a Vágó utcát.
A 19. század végefelé a gőzhajózás és a folyamszabályozás miatt szépen lassan elmaradtak a vizák és a nagyobbtestű halak. Ahogy a mesterségek nagy részének, úgy a halászat ilyesfajta művelésének koporsójába is az ipari forradalom verte be az utolsó szöget.
Címlapkép forrása: Fortepan / Magyar Műszaki és Közlekedési Múzeum / Történeti Fényképek Gyűjteménye
