A téma komplex. Különböző megközelítések, több gondolatkör. Mindezek miatt, és mivel nem szeretnék a közeljövőben (soha?) ebben a témában írni, jelen írás viszonylag hosszú lesz. Hogy az Olvasó dolgát megkönnyítsem, fejezetekre bontottam. Ha esetleg valakinek nem lenne ideje egyszerre elolvasni az egészet, nyugodtan olvasson csak egy fejezetet és a többiért visszajöhet máskor.

A fejezetek címei (egy-egy kiemelt téma vagy gondolat(ok)):

  • Az illuzionista (a COVID eltereli a figyelmet más fontos dolgokról)
  • A korábbi írásaim ma is aktuálisak
  • Politikusok és válságok (mindegyik politikacsináló a saját hasznára, a saját célja érdekében használja ki a helyzetet)
  • Emberéleteket mentünk az intézkedésekkel? (Igen, de másokat feláldozunk.)
  • Ne legyenek illúzióink! („A vírus” nem tűnik el.)
  • Mit tehetünk akkor? (A prioritásainkat tegyük először rendbe, ne hozzunk ésszerűtlen áldozatokat, a helyzet tényleg rossz, ne tegyük még rosszabbá)
  • Mi lehet ebből, ha a politika nem tér vissza a korábban normálisnak tartott kerékvágásba? (nagy válság, háború, az államszervezet szétrothadása)
  • Az urak nem hagyják magukat elnyomni (a korlátozások a gyakorlatban rájuk nem vonatkoznak, csak a kisemberekre)
  • Két kitérő (a korlátozások betartásának társadalmi realitása; egy összefüggés a hatalommal)
  • A képlet egyszerű (normalizálunk vagy diktatúra vagy szervezett bűnözés, hosszútávon nem látok más lehetőséget)
  • Záró, összegző gondolatok (arányérzék, kompromisszumok, optimum, „mindennek megvan az ára”)

Az illuzionista

Sokunknak ismerős lehet a jelenet. A „mágus” felszólít, hogy figyeljük a jobb kezét, mert csal. Aztán, amikor mindenki a jobb kezére figyel, a bal kezével hajtja végre a trükköt.

A COVID is ilyen. „Mindenki” a vírusfertőzésben meghaltak számára, a fertőzések, a pozitív tesztek számára, újabban az egyik vagy másik mutáció elterjedésének százalékos adataira, a kórházban fekvők számára figyel, közben pedig rengeteg más dolog is zajlik a világban, az intézkedéseknek pedig messzemenő, évtizedekig meghatározó hatásai lehetnek.

Olyan dolgokról mondunk le, olyan dolgokat dobunk el, amiért őseink az életüket adták vagy évtizedekig dolgoztak – és végén messze nem kapjuk meg érte azt, amiért gondoljuk, hogy az áldozatot hozzuk.

Mindezt sokan nem látják, mert eltereli a figyelmüket, hogy minden erejükkel arra koncentrálnak, hogy „lassítsuk a vírus terjedését”, „emberéleteket mentsünk” stb.

Mi minden más van még itt? Miről terelik el a figyelmünket? Miről feledkezünk meg?

1848. 1956. 1989. Miért is küzdöttek akkoriban őseink? Miért ontották annyian vérüket? Miért kockáztatták még sokkal többen az életüket, jólétüket, mindenüket, amilyük volt?

Vagy ha csak az 1989 óta eltelt időszakot nézzük. Miért hoztak a szülők, az idősebbek annyi áldozatot?
Az előtt pedig évtizedekig miért „építették” a „kommunizmust”? Hát nem azért, hogy a gyerekeiknek majd egyszer jobb lehessen?
(Igen, nagyrészt anyagilag.)

Tényleg azt gondoljuk, hogy az időseink, a betegeink azt várják most el tőlünk, hogy nyomorítsuk meg a fiatalságot, az ő gyerekeiket, unokáikat, azokat, akiknek az erőfeszítéséből az elmúlt években gondoskodtak róluk? A szüleink tényleg azt várják el tőlünk, hogy temessük el saját magunkat? Mindezt azért, hogy nekik legyen jobb esélyük még egy pár évet biológiai értelemben „élni” ezek között a körülmények között? És még ha ezt is várnák el, jogos lenne egy ilyen elvárás?

A korábbi írásaim ma is aktuálisak.

A koronavírussal kapcsolatban írtam már korábban is: korábbi írásaim elérhetők innen indulva [link], a legutóbbi írás pedig itt [link].

Azok számára, akik nem szeretnének ennyit olvasni tőlem (ez teljesen érthető), itt adok néhány fontosabb gondolatról egy viszonylag rövid és közérthető összegzést (a linkekere kattintva el lehet érni azt az írást, amelyben ki van fejtve).

  • Bár nehéz megmondani, mennyire is veszélyes a SARS-CoV-2 vírus valójában, az azért jól látszik, hogy sokunk félelme tőle eltúlzott [link].
  • Gyakori jelenség, hogy az egyén nem tud mit kezdeni az emberi halandóság tudatával [link], és az irracionális félelmének ez az alapja. Maga előtt is titkolja, amit tud: az élete és a szeretteinek az élete véget fog érni (egyszer). Eljön az idő, és vagy ő fog elbúcsúzni a szerettétől, vagy a szerette őtőle. Fél ettől, bár ennek nincs értelme, mert ezen változtatni úgysem tud, sőt, a halálfélelem sokszor meggyorsítja a halált.
  • A gazdasági visszaesés nem a gazdagoknak, a hatalmasoknak árt igazán [link]. Az ő szükségleteik kielégítése biztosítva lesz, így is, úgy is. A kérdés, hogy a többieknek lesz-e.
  • Végső soron az egészségünk védelme is gazdasági erőforrásoktól függ. Ha az állam elvesz javakat, esetleg kölcsön vesz pénzt és kompenzációként odaadja a szegényeknek, olyanoknak, akik egyébként nem engedhetnék meg, hogy ne dolgozzanak, az nem változtat a gazdasági realitásokon, csak elfedi azokat ideig-óráig.

Politikusok és válságok

Érdemes megnéznünk a politika és a politikacsinálás természetét is.

„Soha ne hagyj kihasználatlanul egy jó kis válságot!” (Never let a good crisis go to waste.) Sokszor idézik ezt a mondatot, bár bizonytalan az eredete. Akárki is volt, aki először megfogalmazta, a gondolat jól jellemzi a politikacsinálók gondolkodásmódját, és most igen aktuális. (Politikacsináló: e tekintetben mindegy, hogy politikai tisztséget betöltő választott személyről, „politikusról”, vagy politikai hatalommal felruházott „szakértőről” van szó.)

A befolyásos politikacsinálóknak általában vannak céljaik, tervük/terveik, amit lehetőség esetén szeretnének megvalósítani. Vannak köztük korrupt, önző törekvések, és vannak nemes törekvések is. Bármi legyen is a cél, a helyzetet mindig a cél elérésére használják fel.

Egy érdekes kontraszt.

  • Azok a politikusok, akik amúgy is az egyéni szabadság előmozdítását, és az állami szabályozások csökkentését szerették volna elérni (pl. Trump vagy nálunk Sulík), azok a szabályozás egyszerűsítését indokolják úgy, hogy a járvány és következményei miatt szükséges.
  • Azok a politikusok viszont, akik pénzt szeretnének osztani a sajátjaik között, azok éppen ezt indokolják meg azzal, hogy „COVID”. (Az USA-beli ún. COVID-segélycsomagok jelentős része ún. „pork” (ez egy angol kifejezés: ebben a kontextusban specifikus érdekköröknek jóváhagyott célirányos állami támogatásra utal).
  • Akik szeretnének még nagyobb hatalmat az országukban élő emberek felett, azok ezt a célt kergetik, megint csak a COVID-ot használva indoklásul.

Emberéleteket mentünk az intézkedésekkel?

Valószínűleg igen. Viszont – és a dolognak ezt a másik oldalát már kevesebbet hangsúlyozzuk – időközben más életeket fel is áldozunk. Vagy gondoljuk, hogy a járvány miatti korlátozások nem kerülnek emberéletbe? Esetleg végeredményben sokkal többe, mint maga a járvány?

  • A stressz köztudottan gyengíti az immunrendszert. Gondolja valaki, hogy ez a rengeteg stressz, ami most állandóan pluszban keletkezik, nem járult hozzá egyebek mellett COVID-betegek halálához, a COVID-betegek halálozási arányának növekedéséhez?

Egy személyes példa. Valószínűleg kb. tíz kilóval nehezebb vagyok most, mint voltam egy évvel ezelőtt. Ez elég nagy részt a korlátozásoknak és a stressznek tudható be. Nem méregetem magam, a dolog azért tűnt fel, mert a súlytöbblet már a közérzetemre is érezhető hatással van. Nekem ez egy mérsékelt túlsúlyt jelent: valószínűleg nem halnék meg a COVID-ra miatta. A következő tíz kilótól sem? A harmadik tíz kilótól sem? Meddig mehetünk büntetlenül? Gondoljunk azokra, akik korábban húsz-harminc kiló túlsúllyal küzdöttek. Egy részük valószínűleg szedett fel, úgy, ahogy én is. Legalábbis nem lenne meglepő, ha tekintetbe vesszük, hogy

    • a csoportos sportolási lehetőségeket gyakorlatilag betiltották
    • az egyéni sportolási lehetőségeket is gyakran erősen korlátozzák
    • ha valakinek nehezére esik kontrollálni, hogy mennyit eszik, egy jó eszköz, ha el tud menni valahova, ahol nincs étel, illetve, ahol elterelik a figyelmét az ételről – kijárási korlátozások, szórakoztató létesítmények bezárása: ezeknek az embereknek „pont erre volt szükségük”

Mondhatja erre valaki, hogy ez csak egy kis stressz. Nem, ez nem egy „kis” stressz. Az, ha hétről hétre változtatják az életed alapvető szabályait, ha nem tudod, hogy amit szabad volt még egy hete, szabad lesz-e holnapután, az nem egy „kis” stressz. Ezen kívül, ha a megélhetésed kerül veszélybe, az sem egy „kis” stressz. A megélhetés elveszítése által okozott lelki teher nagysága hasonló egy közvetlen hozzátartozó elveszítése által okozotthoz. És még nem is beszéltem a sok negatív, félelemkeltő tartalomról, ami a médiából árad ránk…

    • Mondhatjuk erre, hogy „mindenkinek a saját dolga, hogy hogyan kezeli a stresszt. A legtöbb embernek sikerül. Ha valaki nem tudja kezelni, akkor pech”.
    • Erre mondhatja más valaki azt, hogy „mindenkinek a saját dolga, hogyan birkózik meg az immunrendszere a COVID-dal. A legtöbb embernek sikerül. Ha valakinek mégsem, az pech”.

Mindkét előbbi megjegyzés szívtelen, viszont vegyük észre, hogy ugyanarról az érvelésről van szó, és most tényleg már csak arról beszélünk, hogy az egyik embercsoport élete a fontosabb vagy a másik embercsoporté.

(Egyrészt, szívtelen dolog az egyik embercsoportot feláldozni a másikért. Másrészt, aki ilyesmit csinál, istent játszik, ami elég nagy arroganciára vall. Harmadrészt, hosszútávon kifejezetten kontra-produktív a fiatal-produktív réteget feláldozni az idősebb, betegebb, kevésbé produktív réteg érdekében. Mindemellett még egy baj ezzel, hogy az ilyen politikát képviselők a tűzzel játszanak. Ha ugyanis a fiatalabb, erősebb egyének rájönnek, hogy őket épp kivéreztetik és feláldozzák, előfordulhat, hogy megmaradt erejüket a társadalom többi része, a hatóságok ellen fordítják, például bűnözés, fegyveres zavargások formájában. Hisz ők is élni akarnak… Ha jól látom, a helyzet mifelénk nem ennyire rossz, de vannak helyek, ahol – ha lehet hinni a híradásoknak – sokkal rosszabb állapotok uralkodnak.)

  • Tételezzük fel, hogy létezik olyan fertőtlenítő szer, amelyik nem marja le az ember bőrét, és egyéb káros elváltozásokat sem okoz, akkor sem, ha naponta 10-20-50-100-szor mossák le vele (és csak olyat használnak mindenhol). Bár valószínűleg messze nem ez a helyzet, de még ha igaz is lenne ez a feltétel, akkor sem vagyok biztos benne, hogy kívánatos ez a sok fertőtlenítés.
  • Nem vagyok immunológus, viszont annyit tudok az immunrendszerről, hogy az egészséges működéséhez „találkoznia” kell megfelelő mennyiségű „kosszal”, megfelelő számú mikroorganizmussal. (Ezért is nem jó a gyerekeket túl tiszta környezetben nevelni: nem fejlődik ki az immunrendszerük olyan jól.) Ezen kívül az immunitás összefügg a következővel is. Mindannyiunk bőrén egy kicsit más összetételben vannak jelen mikroorganizmusok. (Igen, eddig is voltak, és vélhetően mindig is lesznek mikroorganizmusok, mindenütt körülöttünk.) Ha az emberek közötti értintkezések száma és minősége normális, akkor ezek kicserélődnek, és nagyjából hasonló arányban lesznek és nagyjából ugyanazok a mikroorganizmusok az egymással kapcsolatban levő emberek esetében, így ezeket mindenki immunrendszere megismerheti. Az állandó fertőtlenítés, egymás érintésének kerülése viszont ezeket a folyamatokat megzavarja, az immunitásunkat gyengítheti.

Az ilyen intézkedések tehát csökkentik a vírus terjedésének valószínűségét, igen. Viszont nagyban csökkenthetik az ellenállóképességünket is. Ez pedig rontja az esélyünket, ha mégis, illetve amikor végül találkozik a testünkkel egy kórokozó (ez lehet a koronavírus vagy bármely más kórokozó – esetleg kórokozókká válhatnak olyan mikrooragnizmusok is, amelyek egy normálisan kifejlett és karbantartott immunrendszerrel rendelkező egyént nem lennének képesek megbetegíteni).

  • Az elszigeteltség elősegíti a depressziót. Vajon a sok idős embert elzárni a szeretteitől nem emeli akár a COVID-halálozás arányát a körükben? (Ahhoz, hogy az ember immunrendszere csúcsformában harcoljon bármilyen fertőzéssel, külső beavatkozással szemben, szükséges, hogy az adott ember élni akarjon. Ha elveszik valakinek az életkedvét, elgyengül a teste. Vannak esetek, amikor valakinek a teste évekig félig-meddig sikeresen küzd a rákkal, majd, amikor az illető lélekben feladja, heteken belül temethetik.)

Vajon hány COVID-fertőzött embernél jelentették ezek a plusz kilók, a leggyengült immunrendszer vagy az elszigeteltség okozta depresszió, stressz okozta szorongás az élet és halál közötti különbséget? Sosem derül ki a válasz. Szerintem vannak szép számmal.

  • A gazdasági visszaesés hány ember éhhalálát okozza majd világszerte? (Nem, a COVID-járvány bejelentésének a másnapján nem szűnt meg a világon az éhezés és nélkülözés. Azok az emberek még mindig nélkülöznek, sőt, egyre többen, egyre jobban.)
  • A megélhetésük elvesztése miatt hányan lesznek öngyilkosok? Hány embert vár emiatt olyan megbetegedés, amelyet enélkül elkerülhettek volna? Hányan lesznek például alkohol- vagy drogfüggők?
  • Emellett rengeteg gazdasági erőforrás (anyagi és emberi) megy el most a COVID-oltások kifejlesztésére, tesztelésekre és egyéb COVID-kutatásra. Tényleg ez a leghatékonyabb módja ezen erőforrások felhasználásának?

Még akkor is, ha az utolsó centig „emberéletek megmentésére” akarjuk is költeni? Másra nem halnak meg emberek, csak COVID-ra? Nem lehetne ezeken a más területeken, akár kisebb összegekből, kevesebb munkával is eredményeket elérni? Vagy ha már muszáj a COVID-dal harcolni, akkor nem lenne hatékonyabb a kórházi kapacitások növelésére, jobb gyógyszerekre, a betegek gyógyulásának elősegítésére, esetleg a veszélyeztetett rétegek önkéntes, saját döntés alapján történő elkülönülésének (angolul self-isolation) elősegítésére, majd beoltására összpontosítani az egészséges, nem veszélyeztetett emberek életének a megkeserítése, hetente letesztelése helyett?

  • A mostani élmény embertömegek életéből tüntet el hónapokat, amelyeket jobban is tölthettek volna. Egyrészt most, másrészt az életük végéről. Vagy azt gondoljuk, hogy mindemiatt a jelenleg élő legtöbb embernek nem csökken a várható élettartama, nem romlik a várható (időskori) életminősége?
  • Az elmaradt gazdasági fejlődés. Az egyik legfélrevezetőbb érv, hogy itt csak „a pénzről” lenne szó. Egy több gazdasági lehetőséggel megáldott társadalom több ember életét tudja megmenteni, fenntartani, hosszabb ideig és magasabb színvonalon, mint egy szegényebb.

A „pénz” és a „gazdaság”, bár összefüggenek, két különböző dologról van szó. A gazdaság az, hogy emberek dolgoznak, különféle gépek és egyéb segédeszközök segítségével anyagi javakat – termékeket és szolgáltatásokat – állítanak elő és cserélnek ki egymás között, ami által növekszik a részt vevő felek (anyagi) jóléte. A pénz csak egy emberi találmány, amivel mérjük az értéket, és amely segíti az említett cserét.

Ha valami akadályozza az embereket ebben a tevékenységben, akkor csökken az előállított dolgok és szolgáltatások mennyisége, lassul azok cseréje és csökken a résztvevő felek (anyagi) jóléte. A gyógyszerek is termékek, és a kórházi ellátás is szolgáltatás. Ha a gazdasági termelés lassul, végül kevesebb lesz ezekből is. Igaz, a visszaesés jeleit sokszor úgy érzékelik az emberek, hogy „kevés a pénz”, de a pénz hiánya csak jelzi a problémát, az nem maga a probléma. Épp ezért nem megoldás az, ha nyomtatnak több pénzt és szétosztják az emberek között. Ez csak elfedi a problémát, nem megoldja azt. (Épp úgy, ahogy a fájdalomcsillapító sem old meg semmit önmagában. Hasznos lehet, ha a közben a fájdalom okát is felderítjük és a problémát elhárítjuk, de önmagában csak azt teszi lehetővé, hogy úgy tegyünk, mintha nem lenne probléma, miközben a valóságban van.)

  • Vagy, ha a fiatal generáció készségeinek fejlődéséhez nem teremtünk olyan jó körülményeket, mint tehetnénk: ki a megmondhatója annak, hány emberéletet menthetnének meg azok a felfedezések, amelyekre így nem, vagy csak később kerül majd sor?

Eddig elméleti érvek, felvetések.  E szerint a statisztika szerint [link] 2020-ban Szlovákiában mintegy 5-6 ezerrel többen haltak meg, mint a korábbi évek átlaga alapján várható lett volna. A kimutatott COVID áldozatok száma év végéig kb. 2 ezer volt. Tehát 3-4 ezret nem magyaráz a COVID.

Ezen kívül, feltételezhető, hogy vannak halálokok, amelyek a jelenlegi helyzetben visszaszorultak. Gondolom, tavaly kevesebben haltak meg pl. influenzára vagy autóbalesetben. Az előbbi 3-4 ezer felett tehát vannak további ezrek, akik meghaltak, nem COVID-ra, de valamiért éppen most. Lehet egy véletlen egybeesés is, de ez arra is utalhat, hogy a COVID-intézkedések és a COVID-ra adott reakciónk több életbe kerültek tavaly, mint maga a COVID.

Korrektség végett: azt nem tudjuk, mennyi életbe került volna a COVID az intézkedések nélkül. Rövid távon, az első hónapokban valószínűleg többe. A fentiek miatt mondom, hogy hosszútávon viszont valószínűleg kevesebbe.

Tehát nem olyan egyszerű ez az egész. Ha az összes szempontot megnézzük, valószínűleg már rég elhagytuk azt a pontot, ahol bármilyen ésszerű mértéket találunk, amely mentén egy átfogó elemzés a korlátozások további mélyítését, de akár a fenntartásukat hozná ki kívánatosnak. Ne csak az állami statisztikában gondolkodjunk, és tudatosítsuk ezt: attól, hogy nem számolja össze senki, attól még a sok kisembernek keletkezett közvetlen és közvetett kára ugyanúgy valós és fájdalmas. (Egy banális példa: a tesztelés költségeiként gyakran említjük a tesztek beszerzési árát, a helyiségek fenntartási költségeit vagy a tesztelést végző személyzet díjazását. Viszont oly gyakran elfeledkezünk arról az időről, amit a tesztelésen részt vevő emberek töltenek a tesztelés feltételeinek a megismerésével, a tesztelésre jelentkezéssel, a tesztelésre utazással, várakozással, majd a tesztelésről történő hazautazással, bizonyos esetekben annak a megszervezésével, hogy teszre mehessenek (hétvégén dolgozók, családosok). Senki se számolja össze, mennyi kárral, elmaradt haszonnal jár mindez.) Abból, hogy valami nem számszerűsíthető olyan jól, mint a fertőzöttségi vagy halálozási adatok, még nem következik, hogy a dolog nem is létezik, és hogy nincs hatása az életünkre, jövőnkre, gyermekeink jövőjére.

Ne legyenek illúzióink!

Ez a vírus nem tűnik el.

  • Nem tűnt el tavaly tavaszról őszre.
  • Nem tűnt el a korlátozások miatt.
  • A legszigorúbb reálisan megvalósítható korlátozás esetén se tűnne el.
  • Nem fog eltűnni az oltási kampány miatt se. (Nem mondom senkinek, hogy ne olttassa be magát. Az oltás egy jó lehetőség lehet, főleg azoknak, akiknek a szervezete amúgy nehezen birkózna meg a vírussal. Csak azt mondom most, hogy – bár sok embernek segíthet – az oltások miatt se fog eltűnni az új koronavírus.)

Az influenzavírus tanulsága alapján várható (és gondolom más példák is vannak), hogy előbb vagy utóbb megjelenik olyan mutáció is, amely korábban immunissá váltakat (tehát akik átestek a betegségen, illetve akik be voltak oltva) is megfertőz. Egy cikkből, amit nem rég láttam, úgy tűnt, ez az idő is eljött [link]. Ha az konkrét hír kacsa is, ez az időpillanat akkor is eljön majd.

A COVID ugyanolyan részévé fog válni az életünknek, mint amilyen korábban az influenza volt. Ez a természet rendje. Évek múlva, lehet, hogy már nem fogunk erről annyit beszélni, a vírus neve sem lesz annyira a köztudatban, de attól még a vírus akkor aktuális változatai még itt lesznek, csak ezt addig már valószínűleg annyira megszoktuk, hogy szóra se méltatjuk.

Nem kell virológusnak vagy epidemiológusnak lenni ahhoz, hogy erre rájöjjön valaki. Sőt, úgy tűnik, mintha az epidemiológusi szakma kifejezetten rontaná az ember tisztánlátását ebben a kérdésben [link]. Még mindig rezonálnak bennem a tavaly tavasszal az egyik befolyásos svéd szakértő által tavasszal elmondottak: a vírus-áldozatok végső lakosság-arányában nem várható nagy különbség az egyes országok között attól függően, hogy mennyire szigorúak voltak a korlátozásaik [link].

Még ha ebben tévednék is, és a SARS-CoV-2 valahogy mégiscsak eltűnne: akkor is lesznek újabb baktériumok, újabb vírusok. Amióta emberek vannak, azóta vannak embert fertőző kórokozók is. Kialakul, illetve elterjed az új kórokozó, megöl, akit megöl, a többiek immunisabbá válnak vele szemben. Ez a ciklus már megismétlődött számtalanszor, és nem látok meggyző érvet, ami alapján arra következtetnék, hogy a jövőben ne ez lenne várható. Ha nem az lesz a neve, hogy SARS-CoV-2 vagy COVID-19, akkor lesz majd valami más. Kórokozók lesznek. Újak is. Rajtunk csak az múlik, hogyan reagálunk a jelenlétükre.

Mit tehetünk akkor? Először is, rakjuk rendbe a prioritásainkat…

Egy viszonylag realisztikus, kiegyensúlyozott stratégia lehetne a következő:

  • Főleg az egyéni belátásra bízva, felvilágosító kampánnyal, a legindokoltabb esetekben arányos, ésszerű, és időben korlátozott kötelező (lehetőleg helyi) intézkedésekkel elérni a járvány terjedésének a lassulását. (Ezzel csak időt nyerünk.)
  • Hatékony oltást biztosítani azoknak, akik számára a vírus komoly kockázatot jelent és azoknak, akik ezt a saját lelki nyugalmuk érdekében vagy bármi más okból igénylik. (Részben életeket ment, részben időt nyer.)
  • Gyógyszer-fejlesztés. Rájönni, milyen gyógyszer tud segíteni a COVID-beteg szervezetének legyőzni a vírust. Ezt a gyógyszert gyártani, és a gazdasági lehetőségek függvényében széles körűen elérhetővé tenni, hogy minél több beteg hozzájuthasson. (Ez sok életet megmenthet.)
  • Rájönni, mit tud tenni most az egészséges ember magáért, hogyan tudja a szervezetének természetes immunrendszerét erősíteni, hogy amikor (nem „ha”, hanem „amikor”) elkapja a vírust, a lehető legjobb esélye legyen. (Tavasszal egy virológus a D-vitamint és a szelént emelte ki. A D-vitamin-szint szerepére máshol is láttam már utalást. A mozgás, kiegyensúlyozott, egészséges táplálkozás [link] valószínűleg szintén nem árt. Nem konkrét ajánlást akarok itt adni, csak jelzem, milyen irányban lenne jó gondolkodni.)

A legutolsó a leghangsúlyosabb pont. Ugyanis az elsőrendű cél sosem lehet a betegek és gyengék mentése. Mindig először a fiatalokat, erőseket, egészségeseket érdemes menteni. Azokat, akik később hasznára tudnak lenni a közösségnek. Csak ezután következhet a gyengék és betegek életének mentése, meghosszabbítása, életkörülményeinek javítása. A fordított prioritási sorrendnek (további) társadalmi hanyatlás (lenne/lesz) az eredménye.

Úgy látom, csak kevés kormánynak, kevés befolyással rendelkező szereplőnek vannak a helyén a prioritásai.

  1. Egy jel a túltolt félelemkampány, a korlátozásokra összpontosítás.
  2. A másik jel a fiatal, erősebb immunrendszerrel rendelkező emberek szempontjainak az elhanyagolása.

Önmagában egyik fenti jel sem egyértelmű, együtt viszont igen beszédesek. Sajnos, itt tartunk mi, most, 2021-ben. Rajtunk is múlik, visszatérünk-e ebből, fejlődő pályára állunk-e vagy az égiek viszonylag rövid időn belül élő egyenes adásban újranézhetik Róma összeomlását, modernebb feldolgozásban.

Mi volt Szlovákia kormányának legnagyobb hibája? Mi az, amit jobban csinálhattak volna?

Elemezhetjük a tüneteket. Több jelenség, pl. a hektikus kommunikáció, az állandó bizonytalanság, részben legalább elkerülhető lett volna.

Látok fontosabb szempontokat is, inkább ezekre mutatnék rá.

A fenti prioritások szerintem valószínűleg az itteni kormány több tagjánál sincsenek rendben. Majdnem teljesen figyelmen kívül hagyták az egészséges, a vírus által nem veszélyeztetett emberek érdekeit, szempontjait, és csak a járvány megfékezésére összpontosítottak (kerül, amibe kerül alapon). Részben ebben gyökereznek az elkövetett hibák.

A másik legfontosabb ilyen tényező, a komplex, hosszútávú látásmód hiánya.

1. Tavaly tavasszal megérkezett a vírus, jelentkezett tehát a probléma. Mit csinált a kormány? Azt mondta nagyjából, hogy mivel ez egy járvány, oldják hát meg a járványügyisek. Jöttek hát a járványügyisek, elkezdték „megoldani a problémát”. Csak az lett a gond, hogy azok a dolgok, amelyeket a járványügyisek miatt csináltunk, enyhítették a járványügyi válságot, de előmozdították egy gazdasági és egy társadalmi válság kialakulását. Amikor, felismerve, hogy a válság mostmár gazdasági és társadalmi válság is, jöttek a közgazdászok, pszichológusok, szociológusok, kérve, hogy őket is engedjék az asztalhoz, a kormány domináns része továbbra is azt hangsúlyozta, hogy ez egy járvány, oldják hát meg a járványügyisek. Így a válság lélektani és gazdasági elemei tovább mélyültek.
Mindeközben a járványügyisek egy megoldathatatlan problémának a megoldásán dolgoztak: szóvirággal élve, azon dolgoztak, hogy visszazárják Pandóra szelencéjét, illetve, hogy visszagyömöszöljenek egy kiszabadult szellemet a palackba. Ha lett volna a vezetésnek kellő áttekintése, akkor idejében felismeri, hogy ez egy elhúzódó probléma lesz, tehát rövid távú optimalizációs intézkedések (amiben annyira „jók voltunk” 2020 tavaszán) nem vezetnek tartós sikerre. Ha felismerik, hogy a járvány előbb-utóbb úgyis elszabadul, akkor már hamarabb elkezdhettek volna készülni rá, és több erőforrást csoportosíthattak volna a betegek ellátásáért majdan felelős infrastruktúra kapacitásának növelésére. Ezt kifejtem. 

  • Már lassan egy éve tudni lehet erről a járványról és a potenciálról, hogy sok ember a kórházba kerülhet, ha elterjed a vírus.
  • Ha hinni lehet a tavaly tavaszi szakértői nyilatkozatoknak, potenciálisan minden huszadik ember szorulhat kórházi kezelésre, ha elkapja a COVID-ot. Ez Szlovákia esetéban kb. 275 ezer ember.
  • Azért a koronavírus sem tud egyik pillanatról a másikra elterjedni, így nem szükséges azzal számolni, hogy ők mind egyszerre kerülnek kórházba. Ha szétszámoljuk mondjuk 3 hónapra, úgy, hogy minden érintett egyén két hetet tölt kórházban, akkor kijön, hogy egyszerre kb. 45 000 ember szorulna ellátásra. Egy hasonló szám alapján alakíthatták volna ki a hatóságok a legrosszabb esetre szóló forgatókönyvüket. 
  • Most arról szólnak a híradások, hogy kb. 4 ezer COVID-beteg van kórházban. Még csak meg se közelíti a 45 ezret, annak 10 %-át sem éri el.
  • Tényleg elfogadható teljesítmény ez: hogy közel minden ezredik ember van (csak) kórházban, kevesebb, mint egytizede annak, amivel egy „legrosszabb forgatókönyv” számolhatott volna és az ellátórendszer összeomlásáról beszélnek? Tényleg nem lehetett volna a kapaciást ennél feljebb emelni?

Előfordulhat, hogy nem lehetett volna, vagy nem sokkal. Ami viszont talán a leginkább zavar: nem is igen hallok arról, hogy ezen bárki gondolkozott volna, hogy ez az egyik csapásiránya lett volna a kormánynak. A kormány nem is szabatkozik, hogy miért nem sikerült ezt a szintet elérniük, és hogy mit tettek ennek érdekében.

2. Emellett, ha korábban felismerik, hogy ez egy komplex látásmódot igénylő válság, és nem tisztán járványügyi jellegű, sokkal hamarabb sokkal kiegyensúlyozottabb fellépést tanúsíthattak volna.

E felismerések kulcsfontosságúak voltak (lett volna). Ha időben felismerik a probléma komplexitását és több érintett terület szakértőjét megkérdezik, sokkal jobb döntések születhettek volna. Ha időben felismerik, hogy a COVID járvány által kiváltott válság nem tűnik el egyhamar, hanem velünk marad hosszútávon, szintén jobb döntések születhettek volna. Az tesz szomorúvá, hogy mindez felismerhető, tudható volt sokkal korábban is. Erről tanúskodnak a tavalyi írásaim: ha én felismertem azokat az összefüggéseket akkor, felismerhette volna más is. És én sem magamtól ismertem fel, hanem a saját általános műveltéségemre és akkori szakértői véleményekre alapozva alakítottam ki az álláspontomat: amit megtehettek volna mások is.

Most már mindezen nem tudunk változtatni, a múlttal már kénytelenek leszünk együtt élni. Viszont a jövőre nézve még korrigálhatunk.

Mi lehet ebből, ha a politika nem tér vissza a korábban normálisnak tartott kerékvágásba?

A választ keresve tegyük fel magunknak a kérdést: mi volt korábban hasonló események következménye?

Az egyik párhuzam, amire felhívnám a figyelmet, az a nagy gazdasági világválság, amelynek kezdetét általában 1929-re datálják. Ha nem a józan eszünkre hallgatunk, hasonló mértékű gazdasági válságot idézhetünk elő most is, mint amilyet akkor az akkoriaknak sikerült. Ennek a válságnak pedig egyik következménye a szocializmus terjedése (Hitler, Roosevelt), totalitárius rezsimek térnyerése (Mussolini, Sztálin), végül a II. világháború lett.

A másik párhuzam pedig az USA-beli szesztilalom. Ne engedjük, hogy a szesz szó megemlítése elvonja a figyelmünket. A párhuzam ott van, hogy akkor is az történt, hogy egy ország vezetése úgy döntött, betilt valamit, amiről az emberek jelentős része azt gondolta, joga van hozzá (konkrétan akkor a szeszesitaltermelést, -birtoklást és -fogyasztást). Most a szabad mozgást, munkába járást stb. tiltják be, kötik (egyre gyakoribb) teszteléshez, oltáshoz stb., az emberek jelentős része által nem megfelelőnek tartott indoklással.

Ne tévesszen meg minket az, hogy van indokolás, illetve annak minősége. Értem én, hogy nagyon jól meg van indokolva most ez itt nekünk. Higgyük el, jól meg volt az akkoriaknak ott és akkor is. Nagyon szép érvelést tudnék előadni a szesztilalom mellett most is. Nem ez a lényeg.

Az urak nem hagyják magukat elnyomni

„Viselkedjünk felelősségteljesen”, „mentsünk életeket”. Ezek propagandamondatok, amelyeket a hiszékeny és a kiszolgáltatott embereknek találnak ki. Az elitek tagjai jellemzően eddig se tartották be a korlátozásokat, a korlátozásokat amúgy nyilvánosan támogatók sem. Hirtelen Matovič lagzizási [link], Kollár kórházi vendég-ügye [link] jut eszembe, aztán a hirtelen módosított tisztiorvosi rendelet, hogy a parlamentben a COVID-pozitív képviselők is szavazhassanak [link], na meg a korlátozások alól adott többezer kivétel, amit hivatalosan is megerősítettek a tisztiorvosi szolgálatok [link].

Amit most mondok, nem azért mondom, hogy valakit akár a kormány intézkedéseinek a maradéktalan betartására, vagy akár polgári engedetlenségre buzdítsak. Amit írok, azért írom, hogy a létező valóságról írjak, és ennek ez is része.

Még mielőtt azt gondoljuk, ez csak Szlovákiában van, az USA-ban másfél hónapja pont ezzel a „trükkel” biztosította (egyébként 435 képviselőből kőkemény 2, azaz kettőfős szavazattöbbséggel) a saját újraválasztását Nancy Pelosi demokratapárti házelnök. Igen, a demokraták tavaly all-in voltak a korlátozásokra, lockdownokra, „az emberek egészségét” védték orrba-szájba, az ellenfeleik voltak a felelőtlenek, akik a korlátozások fél szívvel történő támogatásával az emberek életével játszottak, …és igen, ő is beengedte a karanténban levő képviselőtársait szavazni, hogy maga házelnök maradhasson.

Félreértés ne essék: nem a hatalmasok ellen akarok beszélni. Biztosan igen fontos volt a munkája azoknak, akik kivételt kaptak és kapnak. Biztosan a fent említetteket beleértve mindenki azért tette, amit tett, mert – ezért vagy azért, de (az illető szerint) – fontos volt.

Viszont: mindannyiunk munkája nagyon fontos, mindannyiunk saját személyes céljai nagyon fontosak, az érintettnek magának legalábbis, ezért ebben a helyzetben mindenkire magára kellene bízni annak megítélését, hogy mikor milyen kockázat fér bele, és mi már nem. Nagyjából jól döntenének az emberek, az összhatás pedig optimális lenne, akkor is, ha ez a döntés és összhatás más, mint amit a vezetők ekkor vagy akkor elképzeltek vagy jónak látnának.

Két kitérő

Első kitérő. Sok olvasónak valószínűleg nem lesz újság, amit most írok. Az átlagember se tartja be maradéktalanul a korlátozásokat. Vannak szabályok, amelyeket viszonylag jól megértünk, elfogadtunk, és be is tartunk, más szabályokat viszont sokan túlkapásnak vagy értelmetlennek érzünk, és alkalomadtán (némelyiket gyakran) meg is szegünk.

Nem egyéni lázadásról van szó, hanem egyfajta közmegegyezésről: valakik megszegik az állami szabályt, de a többiek se szólnak érte, és úgy tűnik, legtöbbször a rendőröket se zavarja különösebben.

És ez így van jól. Emberi lények vagyunk, saját lélekkel, lelkiismerettel és akarattal, és nem gépek, hogy kritika és kérdések nélkül kövessük az utasításokat. Persze, a szabályok és a vezetőink tekintélyének csorbulása ideális esetben nem lenne kívánatos, viszont ez még mindig jobb így, mintha kérdés nélkül mindig végrehajtanánk azt, amit egy pozsonyi vagy brüsszeli irodában valakik összeállítanak (és ami, valljuk be, papíron és egy kivetítőn látva, akár még nagyrészt jónak is tűnhetne, de gyakorlatilag senki nem lenne hajlandó úgy élni; az sem, aki a szabályt meghozta).

Második kitérő.

A „hatalmasok” megbüntetésére nincs jó eszközünk. Ez a hatalom természetéből következik: ha lenne ember, aki kellő hatalommal rendelkezik felettük, hogy megbüntesse őket, akkor nem az előbbieket hívnánk hatalmasoknak, hanem az utóbbiakat. Az, hogy „kényszerítsük a hatalmasokat!” kb. annyira működik, mint hogy „ugorjunk fel és vonzzuk magunkhoz a Földet!”. Az értelmes kérdés tehát nem az, hogy a hatalmasok valamit megtehetnek-e vagy nem. Erre egyértelmű „igen” a válasz. Az értelmes kérdés inkább az, hogy a többiek megtehetik-e vagy nem. Amikor tehát korlátozásokról beszélünk, az alatt mindig a kisember korlátozását érdemes érteni.

Ha valakit az zavar, hogy bizonyos embereknek több van, másiknak pedig kevesebb: óvatosan közelíteném meg a problémát. A „mindenki legyen egyenlő” elv, amit annyian hangoztatnak, nem működik, mert nincs összhangban az emberi természettel [link]. Tehát, amíg a mai értelemben vett emberek élnek a földön, addig mindig lesznek, akik a hierarchiában előrébb vannak, és olyanok is, akik hátrébb. Hierarchia, mint olyan, tehát mindig lesz. Az is vitatható, hogy a javak eloszlásában fellelhető különbségek mértékét tudjuk-e egyáltalán hatékonyan célzottan csökkenteni – könnyen lehet, hogy erre sincs jó eszköz. Amin gondolkodhatunk: hogy milyen természetű hierarchiákat, társadalmi rendszereket szeretnénk építeni, mi legyen az egyén előrehaladásának feltétele ezekben a rendszerekben, illetve, hogy hogyan tudunk emberségesen bánni azokkal, akik mindegyik hierarchiában alulra szorulnak [link]. Más megközelítésből: a hatalom valóban megront, de nem működhet nélküle emberi társadalom. Amire az eltörlése helyett (ami úgysem sikerülne) törekedhetnénk, az a koncentrációjának a minimalizálása [link].

A képlet egyszerű

Első lehetőség: itt és most, ezek között a körülmények között ezt hosszútávra is elfogadjuk

Ekkor innentől látszik, hogy a vezetőink bármit el tudnak velünk fogadtatni, meg tudnak velünk csinálni, csináltatni. Totalitárius, szocialista társadalmi berendezkedés (és minden, ami ezzel jár [link]).

Valaki esetleg eltúlzottnak vélheti ezt a prognózist. De valóban eltúlzott? Mégis honnan vennénk észre, hogy elveszítettük a jogainkat? A diktátorok hatalomra kerülését ne úgy képzeljük el, hogy jön a feketébe öltözött, csúf képű gonosz, valahogy hatalomra kerül és bejelenti, hogy mostantól ő a gonosz diktátor és semmilyen jogaink nincsenek. Nem, jellemzően a szabadság, az emberi jogok tapsvihar közepette tűnnek el, a jogtiprók fellépése pedig jellemzően vonzó, és sokan elhiszik, hogy jót akarnak, és hogy az ő vezetésükre van most szükség. (Különben ki az a bolond, aki vezetővé tenné őket?) Aztán telik az idő, a problémákat általában először csak átmenetinek tekintjük, aztán szépen lassan, ahogy felismerik, hogy „már talán sosem lesz jobb”, akkor kezdik érezni az emberek, hogy már nem kapnak levegőt, hogy így talán élni se érdemes [link].

Mi az, amit látunk most? Az alapvető alkotmányos jogainkat korlátozzák, immár másodjára.

  • A COVID-teszt egy egészségügyi beavatkozás: tehát olyan helyzetbe hoztak minket, hogy sokan kénytelenek heti rendszerességgel ilyen beavatkozásnak alávetni magukat, különben elveszítik a megélhetésüket. Az üzletest, a munkáltatót fenyegetik büntetéssel, hogy a hatóságok által kitalált szabályokat betartassák embertársaikkal, a vevőikkel, az alkalmazottaikkal.
  • Nem mehetsz, ahova és amikor akarsz. Az utazás lehetőségéről úgy kezdenek beszélni, mint „privilégiumról”. Olyas valamiről, amit majd megkapsz, ha megteszed, amit a hatóságok épp akkor feltételül szabnak. (Én csak hallomásból tudom, de az idősebbek valószínűleg fel is tudják idézni, hogy 1989 előtt is lehetett utazni, Nyugatra is, ha az ember megtette, amit akkor ezért meg kellett tenni.)
  • Ha bizonyos fajta üzleted van, nem nyithatsz ki, hetekig, hónapokig. Ha mégis elkövetnéd azt a bűnt, hogy kinyitsz és kiszolgálsz másokat, akik mind tudatosan vállalják a megfertőződés kockázatát, bárki feljelenthet, és a hatóságok megbírságolnak és tartósan elvehetik az engedélyedet. (Hitler Németországában és Mussolini Olaszországában is szabad volt üzletet birtokolnod, ha csak akkor, csak azt és csak annak adtál el, amikor, amit a kormány megengedett és akinek a kormány megengedte. Ezen kívül a szocialista Kelet-Németország jut eszembe, ahol, mint utólag kiderült, hogy talán tízből egy ember besúgója volt az állami titkosszolgáltatoknak.)

Hogy mindez csak átmeneti? Ezúttal már a törvényi időkorlátot is kivették, tehát ez a helyzet „jogszerűen” fennállhat bármeddig, és a módosításnak hála, nemcsak a COVID-járvány miatt, hanem hasonló lehetősége a jövőbeli kormányoknak is lesz.

Második lehetőség: nem fogadjuk el, de mégis meg tudják velünk csinálni

Ezt csak egy kellően fejlett és hatékony (állami) elnyomó gépezettel lehet elérni. Totalitárius, szocialista társadalmi berendezkedés (és minden, ami ezzel jár [link]).

Bár a hangerőt nézve az atombomba volt a legnagyobb „durranás” a II. világháborúban, sokkal többen pusztultak el a korábbi harcokban, a konvencionális bombázásokban, a koncentrációs táborokban és a nélkülözésben – Hitler Németországában 12-ből 1, Sztálin Szovjetuniójában 8-ból 1  lakos (!) vesztette életét a II. világháborúban, és itt még nem említettük a testi-lelki rokkantságot és nyomort, ami még több embert érintett — azt hihetné az ember, hogy látott a világ már eleget a „szocializmus csodáiból” ahhoz, hogy inkább más utat keressünk… de hát, néha nem úgy tűnik…

Ha kellően dominánssá válik a szocialista társadalmi berendezkedés, akkor annak vagy egy globális elnyomó gépezet (ilyet talán még nem látott a világ), vagy pedig a rivális szocialista vezetők közötti küzdelem lesz az eredménye (mint Sztálin és Hitler küzdelme volt annak idején, vagy mint a következő időszakban lehet az USA és Kína rivalizálása, ha az USA-t az ottani szocialisták sikeresen a saját arcképükre formálják [link]).

A fentiek elkerülése – egy lehetőség.

A fentiek elkerülhetők egyrészt az ideális úton: ha az állami vezetők belátóak lesznek, abbahagyják a népek elnyomását, és engedik, hogy az élet normális, az átlagember számára elfogadható kerékvágásba visszatérjen.

A fentiek elkerülése – egy másik lehetőség.

Ha az állami vezetők nem kellően belátók, akkor az átlagemberek elfordulhatnak az államtól, párhuzamos struktúrákat hozhatnak létre és a korrupció [link] csatornáin keresztül béníthatják meg azokat, akiket a jogaik megtipróinak tartanak. Üdv a „Szesztilalom 2” univerzumban.

kép egy vidám gengszterről: csak ne tévesszük szem elől:
ha a gengszterek túlságosan vidámak, akkor jellemzően senki más nem az

Folyamatos választás elé vagyunk tehát állítva: vagy teszünk egy lépést a korábbi normalitás irányába, vagy nem. Ha nem, az viszont szinte elkerülhetetlenül Kim Dzsongun vagy Al Capone világához visz minket közelebb.

Lockdown-lázadások

(Gondolkoztam még azon, hogy az ún. lockdown-lázadásokat – amikor zavargások azért törnek ki, mert az emberek jelentős része egyszerűen nem bírja tovább a korlátozásokat, és az állami szervek sem engednek – hova soroljam. Legvalószínűbb, hogy ez egy átmeneti jelenség: az eredmény a fenti három irány valamelyikébe tett lépés lesz: (1) vagy engednek az állami szervek, vagy (2) kénytelenek leverni a lázadást erővel, ami a diktatúra irányába tett lépés, vagy pedig (3) nem is engednek a hatóságok, de nem sikerül a lázadókat leverniük, ami az államhatalom töredezéséhez és alternatív „hatóságok” létrejötte irányába lépés.)

Záró, összegző gondolatok (arányérzék, kompromisszumok, optimum, „mindennek meg van az ára”)

Zárásul szeretnék megosztani a kedves Olvasóval néhány gondolatot, amelyre az utóbbi években akadtam rá.

  1. Milton Friedmantól hallottam, hogy az arányérzék fontos. Ne lőjünk ágyúval verébre! (Vagy ne zárjuk le az országot, ne korlátozzunk mindenkit súlyosan évekre egy olyan vírus miatt, amely 10-ből 9 emberre nem kifejezetten veszélyes… esetleg inkább a lakosság általános egészségi állapotának a javulását próbáljuk meg elérni, hogy minél kevesebb emberre legyen veszélyes a vírus, a többi ezirányú erőfeszítésünket pedig koncentráljuk arra, hogy a veszélyeztetetteket célzottan védjük)
  2. „Kompromisszumok.” Javíthatnánk a gondolkodásmódunkon. Thomas Sowell felvetése, hogy jobb lenne nem „problémákban” és „megoldásokban” gondolkodni, hanem olyasmiben, amit ő angolul „tradeoff”-nak nevezett, és amit én itt most „kompromisszumnak” fordítok. A gondolatsor lényege: az életünkre több szempont van hatással, és ezek nem egymástól függetlenül léteznek, így nem is változtathatók egymástól függetlenül. Ha egyik vagy másik szemponton javítunk, annak gyakran az a „mellékes” következménye, hogy egy másik szempont romlik. Másképp kifejezve: ami megoldás az egyik problémára, az súlyosbíthat egy másikat, esetleg újabb problémákat okoz, néha nagyobbakat, mint amit megoldott. Van az úgy, hogy jobb kiegyezni egy nem kívánatos jelenséggel, mert megszüntetni csak egy még nem kívánatosabb jelenség előidézésével lehetne.
  3. Van egy szint, aminél tovább (az adott időben az adott feltételek mellett) „a világ”, a társadalom nem „javítható”. (Ez az optimum.) A megmaradó nem tetsző jelenségekkel jobb megtanulni együtt élni. Lehet ez a jelenség a szegénység vagy most a sok ember halála COVID-ban. Néha a kevesebb több. Ha nem tudunk tenni semmit a helyzet (összességébeni) javítására, akkor a helyes az, ha nem teszünk semmit. A csapkodás, pánikolás nem javít a helyzeten. Sőt. (Igen vigyázz, ha közel vagy az optimumhoz, és hacsak lehet, ne változtass, mert amit változtatni fogsz, az sokkal valószínűbb, hogy ront a helyzeten, mint hogy javít.)
  4. „Mindennek megvan az ára”. Dennis Pragertől hallottam, aki valahogy így fogalmazott: megvan az ára annak, ha az ember megházasodik (alkalmazkodnia kell a társához, a kockázat, hogy esetleg nem a megfelelő partnert választja stb.), és megvan az ára annak is, ha nem házasodik meg (egyedül maradhat, és nem lesz, ki gondoskodjon róla rosszabb időkben). Nem bújhat el ezelől. Vagy az egyik, vagy a másik mindenképp bekövetkezik. Amikor döntenek, a felnőtt emberek állandóan ezt a kérdést teszik fel: „mibe kerül?”, „mi az ára?”, „mit kell feladnunk azért, hogy ezt megszerezhessük?”. Hasonlóképp: megvan az ára annak is, ha nincsenek további állami korlátozások (esetleg több COVID-halott) és annak is, ha vannak ilyenek (a korlátozások további mellékhatásai, az emberek jogainak korlátozása és annak következményei stb. – kifejtve itt fejlebb is).

Viselkedjünk felnőtt emberek módjára: lássuk be, hogy az élet nem fenékig tejfel!
Lesz az úgy, hogy egyáltalán nem vonzók a lehetőségek, amelyeket ad nekünk az élet. Akkor is választani kell közülük.
Ha nem mi választunk, attól a lehetőségek nem lesznek semmivel jobbak. Annyi történik, hogy nem azt kapjuk, amit mi választottunk, hanem azt, amit valaki más választott nekünk.

Olvasta már?

Tanulj angolt, többféle pozíció nyílik meg ezáltal előtted!

Természetesen a Selye János Egyetem esetében a tanári hivatást értjük ezalatt, hiszen 9 különféle…

2021.06.22.

Túlélőhorror mesterfokon – Hang nélkül 2

Jött, látott, és konkrétan győzött John Krasinski 2018-ban bemutatott szörnyfilmje, a Hang nélkül, amiben…

2021.06.18.

Újratalálkozás – Reunion

Résztvevői színház. Lehetséges, hogy ez valami beteges fétis, de amikor színházba megyek, szeretek a…

2021.06.21.

Életigenlő tanmese Pixar módra – Lelki ismeretek

Valószínűleg senkinek sem kell bemutatni a címben említett animációs filmekre szakosodott stúdiót, hiszen lassan…

2021.06.21.

Trianon-emlékművet avattak Lakszakállason

2021. június 4-én a lakszakállasi Klapka György Helytörténeti Társaság Trianon-emlékművet állított a településen. Az…

2021.06.24.
KOMÁROM időjárás

Iratkozzon fel hírlevelünkreés küldjük az aktuális lapszámot.

Programajánló
Nem található esemény!
Legolvasottabb