Dunamocsról indultál, aztán Selye Gimi, Újszínház, Vígszínház, Szputnyik, ismét Vígszínház és végül Miskolc. Hol érezted magad a legjobban?

Mindenhol jól tudtam érezni magam. A Jóisten mindig olyan helyzetekbe sodort, amiből tudtam tanulni, amiben találtam pozitívumot a nehézségek ellenére. Épp tegnap próbáltuk a Feketeszárú cseresznyét, az abban szereplő néptáncot újítottuk fel Fűzi Attila koreográfussal. Az egyik mozdulatnál meghúzódott a derekam, a földre kerültem. A körülöttem tartózkodó emberektől három percen belül kaptam fájdalomcsillapítót, izomlazítót, derékövet, elérhetőséget masszőrhöz és kölcsönautót, hogy eljussak oda. Este a Déjá Vu mozgásszínházi előadást próbáltuk. Mikor elmondtam a helyzetet Bodor Johanna koreográfusnak, azt mondta, bármikor leülhetek a táncpróbán, és adott két tasak Flector-port. Figyelnek rám. Nyilván nem csak rólam szól az egész, tétje van, jövő héten bemutató. Nem csupán önös érdek, hogy épségben maradjak, hanem a társulaté.

Komáromban a Selye Gimi sokat adott, Keszegh István volt az osztályfőnököm a matematika-osztályban. Neki az volt a hitvallása, hogy bárki bármiben jó, azt értékeli. Így kaptam eredményes szavalóverseny után kitűnő érdemjegyet matematikából. Arra sarkallt, hogy bármiben vagyunk jók, abban erősödjünk. A Hajós néptáncegyüttes vezetőjét Keszeg Istvánnak hívták, a gimis évek alatt oda is jártam. Máig elkísérnek az ott tanultak: a mozgáskultúra, a fizikai állóképesség. A Feketeszárú cseresznye előadása után többen mondták, hogy milyen élvezetes nézni, ahogy néptáncolok. Emellett pedig neveltek is a Hajósban. Amikor jónéhány próbáról hiányoztam, akkor Keszeg Pista nem vitt el filmforgatásra a Tátrába – gyertyás táncot adtak elő. 

Ezzel nem azt érte el, hogy abbahagyjam, hanem mint a kisangyal kezdtem járni. Mikor az Újszínházba kerültem, még akkor is visszahívott hétvégi fellépésekre, olaszországi, svédországi turnékra.

A gimiben negyedikben Kiss Péntek József rendezte A dzsungel könyvét, a közönséggel együtt azóta is emlegetjük azt az előadást. Szabó Csilla nyári színjátszó táborokat szervezett, drámajátékot játszottunk, színházi rendezőkkel találkoztunk.  

Mikor Pestre és Pozsonyba is jelentkeztem, de nem vettek fel, az Újszínházban találtam magam stúdiós képzésen. A délelőtti próba és az esti előadás között az ott játszó színészek foglalkozásokat tartottak színészmesterségből, művészi beszédből, illetve szerepeltünk egy-két előadásban csoportos szereplőként. Tulajdonképpen egy színházi gyakorlat volt.

Mikor felvettek oda, mentem Keszegh tanár úr ablaka alá – aki sajnos két éve elhunyt –, és kiabáltam, hogy fölvettek, tanár úr, fölvettek.

Ahol most ülünk, aMűvész Klubkávézót tavaly tavasszal nyitotta Balázs Pista barátom, aztán egyből beütött a járvány. Ősszel tudott újra kinyitni, meg most, pár hete. Már hoztam ide is versfelolvasásokat, amik hála Istennek jól sültek el. Pistának köszönhetően sikerült megismernem a miskolci közösségi élet jeles résztvevőit, képzőművészekkel, szobrászművészekkel, gazdaságvédelmi nyomozóval, a miskolci vízművek műszaki igazgatójával ismerkedhettem meg. Korábban is, és most is jó emberek vesznek körül.

(Cigivel kínálom, nem kér)

Képzeld el, szerephez kötöm. Az Ünnepet próbáltuk, Szabó Máté rendezte, egy Christian nevű szereplőt játszottam, aki családi abúzus áldozata volt. Az édesapja molesztálta őt meg az ikertestvérét, az ügyet pedig az apa születésnapi ünnepségén robbantja ki Christian. A Vinterberg-féle Születésnap színpadi adaptációja. Máté akkor jelezte, hogy pocak nem fér bele. Az olvasópróba előtt egy hónappal elkezdtem heti hatszor negyven percet edzeni, emellett pedig életmódot váltottam. A premierre kilenc kilót fogytam, három hónap munkája árán. A cigi ugyanígy: jól esik, ha buliban elengedi magát az ember, korábban néha rágyújtottam, az Ünnep próbafolyamat alatt teljesen elhagytam. Aztán elkezdtük próbálni a Feketeszárú cseresznyét, a szerepem Dusán, a Bácskában élő módos gazda, egy uradalom vezetője, aki habzsolja az életet, minden este cigányzene szól nála és dohányzik. Akkor rágyújtottam, egészen tavaly novemberig, amikor engem is utolért a koronavírus.

Mennyire nehéz hazavinni a szerepet, a munkát?

A családommal Pesten élek, keddtől szombatig próbák, előadások Miskolcon, vasárnap-hétfőn pedig otthon vagyok. Az utóbbi években a szabadidőmben nappal és éjszaka egyszemélyes előadásokat tanultam meg. Az egyik egy verses összeállítás, mikor azt Varga Emese dramaturg Őrsújfalun látta, megkérdezett, hogy volna-e kedvem Soóky László egyszemélyes darabját előadni, az Egy disznótor pontos leírását 2017. májusában. Egy évvel később jött a Papa különböző hangszereken hegedül, amit Soóky rám írt, egészen elképesztő érzés volt. A harmadik 2019-ben A bőgős fia meg az ördögök című pajzán mese, mindegyik hetven-nyolcvan perces.

Ha adott egy munka, nagyon sokat foglalkozom vele, a próbák után rengeteget készültem ezekre az előadásokra. Ha hangszeren kell gyakorolnom, éjszaka bent maradok a színházban, otthon a panelben erre nincs lehetőség. Tavaly március 10-én játszottuk utoljára a Feketeszárút, elkezdtünk próbálni, legközelebb júliusban volt előadásunk. Játszottunk októberig, aztán roló. November-decemberben a Producereket próbáltuk, egy zenés musicalt, amiben főszerepet kaptam. Béres Attila rendezte, készre megcsináltuk, de még nem látta a nagyközönség, június 18-án visszük nézők elé. Összetett zenei anyaga van, a százoldalas szövegkönyv mellé négyszáz oldalnyi kotta jár.

Milyen következményekkel jár egy ilyen hosszú lezárás?

Az igazgató mellett négy rendező tagja a Művészeti Tanácsnak Miskolcon: Béres Attila, Szabó Máté, Rusznyák Gábor, Keszég László, Szőcs Artur. Ők szerkesztik meg az évadtervet, tavaszra mindig készen van. A járvány miatt az idénre tervezett tizenhat bemutató helyett kilencet tartottunk, ráadásul a színház évtizedek óta először nem hirdetett bérletet. Már tavasszal elmaradt százhúsz előadásunk, és nem láttunk rá esélyt, mikor tudnánk ezeket bepótolni.

Végig maszkban próbáltunk, napi nyolc órában, alkalmaként gyorsteszttel kezdtük a napot. Elképesztően hiányzik a közösséggel való interakció, a közös élmény. Egymásra vagyunk utalva a rendezővel, a színész, táncos és zenész kollégákkal, akik részt vesznek az előadás létrehozásában, a szakmai tapasztalatunkra támaszkodva hozunk létre produkciókat. Hogy milyen fogadtatása lesz a nézők körében, fogalmunk sincs. Nincs visszajelzés.

A miskolci közönség elképesztően szereti a színházat. Naponta kapunk üzeneteket akár a Facebookon, hogy nagyon várják már a nyitást. Június harmadikán Nagyváradon lépünk fel a Feketeszárú cseresznyével, ami Trianon idején játszódik. Nagyon kíváncsiak vagyunk, hogy a határon túl milyen fogadtatásban részesül.  (Interjúnk május 19-én készült, a trianoni döntés évfordulójának előestéjén a nagyváradi közönség telt házas érdeklődéssel várta a Feketeszárú cseresznye előadást, melyet a végén éljenzéssel, állótapssal jutalmaztak – szerk.) „Először játszottuk határon túl az előadást. A nagyváradi közönség értette és értékelte az előadás humorát, ám sok színpadi helyzetben a megrendültség, kiszolgáltatottság érzése volt tapintható. A színpadon magyar-szerb dialógusok viadala zajlik. Nagyváradon a magyar-román nyelv párhuzamos létezése tölti ki a mindennapokat. Felemelő volt ott játszani. Az még inkább emelte az est fényét, hogy színpadi partnerem, Czvikker Lilla szülővárosa Nagyvárad. Történt mindez akkor, amikor a Bihar megyei önkormányzat elnökének, Ilie Bolojannak az a terve, hogy egyetlen közös intézménybe szervezné a Szigligeti Színházat, a román Regina Maria Színházat és a Nagyváradi Állami Filharmóniát, méltatlan helyzetbe hozva a társulatok tagjait, ellehetetlenítve a további szellemi fejlődés lehetőségét. Elkeserít, hogy napjainkban kulturális intézményeknek nemzetiségtől függetlenül az önállóságukért kell küzdeniük!” – fűzte hozzá az előadás után, június 6-án Lajos András. 

Első próbálkozásra nem vettek fel Pozsonyba és Budapestre sem. Nem szegte kedved?

Tettem egy kísérletet arra, hogy ökonómiára, közgazdaságtanra felvegyenek Pozsonyba, de már a felvételin idegennek éreztem magam. A színjátszással pedig úgy vagyok, hogy amíg szükség van rám a szakmában, addig csinálom, azóta pedig hála Istennek folyamatosan kapom a lehetőségeket. Ez a helyzet arra enged következtetni, hogy talán érdemes ezzel foglalkoznom.

Már a gimiben tudtad, hogy színész leszel?

Inkább a környezetem tudta. Mikor nem készültem az órákra, mindig cirkalmas körmondatokban fogalmaztam meg a tanárnak, hogy miért nem. Jól, humorosan sültek el a magyarázatok, a többiek mondták, te úgyis színész leszel. Jóska bácsi március 15-i műsorokat is szervezett, ott aztán énekeltem, szavaltam, táncoltam. Az egyik ilyen eseményt közvetítette a Duna TV is a Klapka térről, pár éve került a kezembe a felvétel, és én voltam a legjobban meglepődve, hogy mennyi mindent csináltam: konferáltam, verset mondtam, énekeltem és néptáncoltam is.

Aztán jött az Újszínház. Milyen volt a nagyok között szerepelni?

Nagy Zoltán, Nagy Mari, Gosztonyi János, Falvay Klára, Galkó Balázs, Szabados Zsuzsa tanítottak, egyebek mellett Derzsi János, Helyey László, Gáspár Sándor, Bánsági Ildikó, Bubik István volt a társulat tagja. Az ember – legalábbis én – először félszegen közelít. Megtörtént, hogy a Cseresznyéskert előadásban

a harmadik takarásból kellett a párommal bekeringőznöm a színpadra, de útban volt egy lámpa. Fogtam, arrébb toltam, hogy kényelmesebben elférjünk. A világosító meglátta, és azt mondta, hogy ha még egyszer hozzányúlsz, eltöröm a kezedet.

Fontos színházi tapasztalás volt, hogy a saját dolgommal foglalkozzak, arra koncentráljak. Tulajdonképpen csak így tud működni a színház: minden feladatnak van felelőse.

Az SZFE elvégzése után a Vígszínházban kezdtél, aztán jött három év Szputnyik, majd megint a Vígszínház. Mennyire volt éles a váltás?

Akkor tanul meg az ember leghatékonyabban működni színészként, ha bármilyen stílusú, habitusú rendezővel képes együtt dolgozni. Szükség van színészi alapállapotként a nyitottságra. Ha a rendező kér tőled valamit, amivel nem feltétlen értesz egyet, érdemes kipróbálni, hiszen csak akkor tudsz fejlődni, kimozdulni a komfortzónádból, ha nem csak olyan dolgokat csinálsz meg, amire képesnek tartod magad. Rengeteg rendezővel találkoztunk a képzés során. Negyedévesként a Varrónőket próbáltam a Pesti Színházban, Eszenyi Enikő rendezte. Szerepelt benne Kern András, mellette pedig Pap Vera, Börcsök Enikő, Igó Éva, Hegyi Barbara, Kútvölgyi Erzsébet, Majsai-Nyilas Tünde. Na, oda becsöppenni egyetemistaként! Ráadásul egy forradalmár vasalófiú volt a szerepem.

Pont Kern András volt az, aki magához rántott, és azt mondta, hogy annyira tisztességesen beszélsz velük, hát mondd oda, lökd oda, ne törődj vele, hogy kicsodák.

Felszabadító volt ezt hallani, annyira közvetlen volt. Azóta is gyakran eszembe jut.

A Vígszínház után hogyan jött Miskolc?

Nagy szerepekben, színházi értelemben fajsúlyos szerepekben számítottak rám. Az első vígszínházi időszak hat évig tartott, aztán három év Szputnyik, majd újabb két év a Vígben, szóval tizenegy-tizenkét éve pályán lévő színészként úgy éreztem, szükségem van az ilyen szerepekre, hogy fejlődni tudjak. A művészeti tanács pedig nem hazudtolta meg magát, hiszen valóban nagy, jelentős szerepeket játszom.

Nincs honvágyad?

Ha csak tehetem, hazamegyek a szüleimhez. A szülőfalumban élnek, nővérem pedig a szomszéd faluba ment férjhez. Feleségem érsekújvári születésű, az ő családja is ott él. Amikor az elmúlt pár évben a Soóky-darabokat játszottam Felvidéken, édesapám gyakran elkísért az előadásokra. Szenctől egészen Kisgéresig játszottam, egyszer a Tompa Mihály Országos Verseny megnyitóján adtam elő az Egy disznótor pontos leírását. Amikor nincs Miskolcon próbaidőszakom, és nem online tanulásban vagyok a gyerekekkel, akkor igyekszem hazalátogatni. A nagyobbik lányom nyolcadikos, így önállóan készül, de a kisebbik tavaly volt elsős, vele tanulni kell.

Az év elején minden héten elmentem a szüleimhez másfél napra, akár csak azért, hogy velük ebédeljek, vagy hogy apuval kimenjünk a szőlőbe metszeni. Az, hogy augusztus végén voltam Felvidéken, aztán pedig a vírushelyzet miatt legközelebb decemberben, nagyon megviselt.

Hogyan fogadtak Miskolcon?

Nagyon nyitottak, közvetlenek voltak. Sokkal inkább, mint amit el tudtam fogadni. Idén januárban a Producerek főpróbahetén belezavarodtam a dalszövegbe a színpad közepén. Megreccsentem annak a terhe alatt, hogy minden prózai vagy zenei végszavamra, mozdulatomra egy teljes műszak rendezi át mögöttem a díszletet, a komplett társulat és tánckar mozdul, a zenekari pálca vezényletére negyven ember muzsikál a zenekari árokban.

A felismerés teher volt. Csak akkor lehet túllépni, ha az ember egy három és fél órás darab során minden momentumával tisztában van. Hogy mi a lépés, mi a koreográfia, mit mondok, mit éneklek, hogy veszem a levegőt.

Mikor megkérdezte Béres, a rendező, hogy Bandi, mi a baj?, körülnéztem, láttam, hogy a súgó a dalszöveget az énekelt sorom közben már mondja a következő sort, az asszisztens már mutatja, hogy melyik irányba induljak, a karmester minden lépésemet leköveti, a korrepetítor szintúgy, a koreográfus asszisztens a takarásban csinálja velem a koreográfiát. Ekkor felismertem, hogy lehet, érdemes és kell is egy ilyen fajsúlyos helyzetben ezekre az emberekre támaszkodni.

Nem erre vágyik minden színész?

A felismerésben benne volt, hogy nem szabad hibáznom, csak ezt az állapotot három és fél órán keresztül nehéz fenntartani. Csak úgy sikerülhet, ha pontosan kigyakorlod minden lépésedet és mozdulatodat.

Hogy alakult úgy, hogy a Soóky-drámát személyre szabottan kaptad?

Az elsőt, az Egy disznótor pontos leírását Varga Emesétől kaptam, közösen dolgoztunk az előadáson vele és Soókyval. Miskolcon megtanultam a szöveget, találkoztam velük, a szerző mesélt a szereplőkről. Valós és kitalált karakterek, valós és kitalált helyzetek alkotják a drámát. 1968-ban játszódik, a prágai tavasz eseményeit követően. Komáromban állomásozik a szovjet hadsereg, és megérzik a búcsi disznóvágásról tovaszálló pálinkaszagot, ezért az egész osztag elindul kifelé a faluba. Ez az alaptörténet. 2017. június 17-én volt az ősbemutató Komáromban a Jókai Napokon. Azóta tart az együttműködés Varga Emesével és a Dialóg nonprofit szervezettel. A második, a Papa különböző hangszereken hegedül arról szól, hogy az édesapja hogyan jött haza az orosz fogság után a II. világháborúból, és hazatérve hogyan próbál zenekart alapítani. Össze is rántotta a hangszerrel rendelkező ismerőseit, de játszani nem tudtak. A harmadik faluban a Pepes cigányzenekar véletlenül több lagzira ígérkezett el, mint ahányat meg tudtak valósítani, ezért Pepes megkérdezte tőle, hány nótát tudtok? Mert ha egyikre nem mennek, akkor az egyik násznagy belezi ki őket, ha a meg amoda, akkor a másik. Így lettek zenészek, hogy a Búcsi Jazz zenekar elvállalta első fellépését, a szőgyéni lagzit. A Jóistennel is egyezkedik, hogy segítsen létrehozni a zenekart, és hogy vasárnap szeretne meghalni. Soóky a tudtán kívül mindkét nagyapámat beleírta a történetbe, ugyanis közben tartják a búcsi és a mocsi gyülekezet közötti kántorversenyt, és a nagyapám pincéjénél vitatják meg, hogy is legyen a megmérettetés. Miközben írta, már tudta, hogy nekem szánja.

Az előadást Keszég László rendezte, s a Pátria Rádióban is készítettünk belőle hangjátékot. A harmadikat kifejezetten úgy írta, hogy kértem, írjon nekem egy mesét. Azt mondta, megírja, pajzán mesét! Fandl Ferenc miskolci kollégámat kértük fel rendezni. Ez lett aztán A bőgős fia meg az ördögök című pajzán mesélőszínházi előadás.

Hogyan tud kiteljesedni egy végzős színművész?

Ha olyan helyzetek elé állítják, amiből tud tanulni. Ha kőszínházban olyan helyzetbe kerül, hogy ki kell szolgálni a nézői igényeket, csak zenés darabokban, esetleg mesékben próbálják ki, az kevés. A jövő évadom úgy néz ki a Miskolci Nemzeti Színházban, az egyik egy mozgásszínházi előadás, a másik egy operettfőszerep, a harmadik egy bohózat, a negyedik pedig egy dráma. Szerintem a színház igazgatójának úgy kell vezetnie a színészeket, hogy az egyéni fejlődésekre is figyeljen. Nem elég az, ha a társulatban van 3-5 húzónév, akiket főszerepben szerepeltet, a többieknek meg ami jut. Pláne egy pályakezdőnek.

Aktív éveid során sem a Jókai, sem a Thália nem keresett együttműködéssel. Hogyan érintett?

Valószínű, hogy jólesett volna, ha hívnak, ám pályám során Hál’Istennek mindig volt elfoglaltságom.

Senkire sem tudok neheztelni, ha nem hív, hiszen arra nem lehet építeni egy szakmai kapcsolatot. Ha valahol számítanak rám és meg tudom oldani, megyek. Csak konkrét felkérésre tudok konkrét választ adni.

Tavaly az évad színésze lettél az Észak-Magyarország című lap közönségszavazásán. Mi a legnagyobb elismerés egy színésznek?

A közönség visszajelzése. A színházban, az egyszemélyes előadásokon, vagy mikor Balázs Pista törzsközönségét kell bevonnom, és úgy hirdetjük meg az eseményt, hogy szórakoztatóan rossz versek. Megtelt a kávézó, Pista pedig azt mondta, „te még a pocsék verseket is jól mondod.”

Ha Rimaszombatba megyek, ha Kisgéresbe hívnak, ha Komáromba, ha a szülőfalumba: mindenhol más összetételű közönséggel találkozik az ember, és ha képes abban az egy és negyed órában lekötni a figyelmüket, ha élvezik az előadást, meghatja őket, és azt mondják, élmény volt, az a legnagyobb elismerés.

A Feketeszárú előadása kapcsán szerveztek egy beszélgetést Arturral, a rendezővel és velem. A nézők hívták életre, pontosabban a Miskolci Színházbarátok Egyesülete szervezte. Ott azt mondta az egyik néző, hogy az előadás alatt sírt, nevetett, felemelkedett és a végén megkönnyebbült. A színházban olyan élményt élt át, melyet a magánéletben nem. Ezt úgy hívják, katarzis. Nekem, színházi ember számára ez áldás és felelősség.

Cikkünk rövidebb formában a Duna24 2021. júniusi nyomtatott lapszámában jelent meg.

The post „A többiek mondták, te úgyis színész leszel” appeared first on Duna24.

A jelenleg érvényes járványügyi intézkedések értelmében az előadás megtekintéséhez szükséges az alábbi dokumentumok közül legalább egy: 72 óránál nem öregebb PCR, vagy 24 óránál nem öregebb antigén gyorsteszt, vagy igazolás arról, hogy
– 180 napnál nem régebben esett át COVID 19 betegségen (ebben az esetben a nézőnek becsületbeli nyilatkozatot kell aláírnia az előadás előtt, arról, hogy 7 napja nem találkozott Covid 19-ben szenvedő beteggel),
– vagy oltási igazolás (vektor vakcina esetében az első oltás után 4 héttel, az mRna vakcinák esetében a második oltás után 2 héttel már érvényes az oltási igazolás, és kiváltható vele a tesztelés ).

A színház vezetése a tesztelésben is igyekszik segítséget nyújtani, erről bővebben a színház Facebook-oldalán olvashatnak.

Azok a bérletesek, akik nem kapták meg a számukra küldött levelet és telefonon sem keresték meg őket a színház munkatársai, további információkért keressék Ádámka Krisztinát (0908 482 069) vagy Mesinger Nórát (0905 898 739).

Fotó: facebook.com/komaromi.jokai.szinhaz

The post Újra megnyitja kapuit a Komáromi Jókai Színház appeared first on Duna24.

Mikor döntötted el, hogy színészettel szeretnél foglalkozni?

Nem tartozom azok közé a színészek közé, akik gyermekkoruk óta ezt az álmukat követik. Igazából csak a gimnázium utolsó évében körvonalazódott bennem teljesen, hogy e mellett a hivatás mellett kötelezem el magam. Viszont azt már kiskorom óta tudtam, hogy imádok játszani. A játékok szeretete a mai napig megmaradt. Keresztanyámmal rengeteget játszottam postást, üzletest, orvost, kozmetikust, elárusítót vagy éppen bábszínházat készítettünk papírból, meséket találtunk ki és meséltük el őket egymásnak. Emellett kiskorom óta zenélek különböző hangszereken.

Tudtam, hogy hivatásként is valami olyat szeretnék csinálni, aminek köze van a játékhoz, a történetekhez, a zenéhez.

Mi vonz a színészetben?

Amint említettem, a színházban a történet vonz. Szerintem a jó színház olyan, ami megmozgatja a fantáziánkat és beszippantja a nézőt a történetbe. Emberi mivoltunknak az egyik legszebb része, hogy történeteket mesélünk és ezekből tanulunk. Vagyis inkább igyekszünk tanulni. Ezért is fontos a színház, hiszen a nagy bukásainkat nap mint nap újra láthatjuk a színpadon, így tanulhatunk belőlük. Ez vonz talán legjobban benne, hiszen lényegtelen, hogy gonosz vagy épp szimpatikus karaktert öltök magamra, a lényeg a nagy kép, az egész, amihez hozzáteszek.

A Komáromi Jókai Színház társulatának tagja vagy. Mit jelent számodra ez a lehetőség? Milyen érzés egy ilyen nagy presztízsű és a szlovákiai magyarok számára kiemelkedően fontos társulat tagjának lenni?

Nagyon hálás vagyok, hogy itt lehetek és ilyen fiatalon tagja lehetek a színháznak. Számomra ez olyan, mint egy továbbképzés az egyetem mellett. Egy sokkal komolyabb és nehezebb tanulási folyamat, hiszen itt már élesben kell kamatoztatnom azt, amit az egyetem falain belül tanultam. Folyamatos tanulás – így tudnám jellemezni az itt töltött másfél évemet. Állandóan figyelem idősebb kollégáimat, ellesem, hogyan kell készülni egy-egy előadás előtt, vagy ők hogyan próbálnak, hogyan fognak meg egy-egy szerepet. Látom, hogy ők is izgulnak egy-egy premier előtt, vagy épp a szöveget ismétlik a takarásban. Nagyon értékes számomra az itt töltött idő. Elmondhatom, hogy a színészkollégák is nagyon segítőkészek és gyorsan befogadtak, így nagyon sok olyan ismerősre és barátra tettem szert, akikhez bármikor fordulhatok a szakmai kérdéseimmel, de egy esti próba után is szívesen tartok velük egy kis beszélgetésre, lazításra a „sörkövesbe”. (Gentlemans Beer Shop, a Lidl mellett).

Van olyan számodra fontos szerep, amit szeretnél a pályád során egyszer magadra ölteni?

Kimondott szerepálmom nincs, de sok olyan szerep van, amelyet nagyon szívesen eljátszanék. Ilyen például G.B. Shaw Pygmalionjából Eliza, vagy a klasszikusok közül Hamlet, amelyet nemrég mutattunk be a színházban, és én a királynőt játszottam,

viszont nagy álmom Hamletet játszani nőként, de ilyen szerep Ibsen Nórája vagy Madách Az ember tragédiájából Lucifer szerepe is nagy vágyam.

Ha jól tudom,  a Pozsonyi Magyar Szakkollégium tagja vagy,. Mit tud ez az intézmény adni egy színészpalántának?

Meglepő módon nagyon sokat. Ötödik éve vagyok a kollégium tagja, és rengeteg barátságra,ismeretségre, kapcsolatra és tudásra tettem szert az öt év alatt. Jogos kérdés viszont, hogy mit adhat egy makroökonómiai kurzus vagy egy politológia képzés egy színésznövendéknek. A modern színjátszás és színészet pedagógia atyja, Konsztantyin Szergejevics Sztanyiszlavszkij szerint a színésznek két munkája van: a színész munkája önmagán és a színész munkája a szerepen. A szerepen való munka az első olvasással kezdődik, viszont a színész munkája önmagán egy folyamatos, holtig tartó tanulási folyamat. Minél többet tudok a világról, annak működéséről, az emberekről és önmagamról, a képességeim határairól, a hangomról, a mozdulataimról és testemről, annál jobb színész leszek. Ezért tartom nagyon fontosnak az olvasottságot, hogy egy színész képben legyen a politikai helyzettel, a történelemmel, és adott esetben a makroökonómiával is.

Mivel töltöd a szabadidődet?

Szabadidőmben, ha időm megengedi, akkor lovagolni járok. Ha minden jól alakul, nyáron egy nagy álmom fog valóra válni, és magam is egy ló boldog gazdája leszek. Nagyon szeretek társasjátékozni, nagy gyűjtő is vagyok, otthon több, mint 30 társasjátékom van. Az utóbbi időben elkezdtem sakkozni, nagyon élvezem, sokat javultam benne, úgyhogy már könnyebben kezelem, ha veszítek is, amit régebben sajnos nagyon nehezen viseltem! Emellett sokat foglalkozom a kutyámmal, sokat jártam kirándulni még a lezárások előtt. Remélem, hamarosan újra hódolhatok ennek a szenvedélyemnek is. Egy éve elkezdtem japánul tanulni, mert Japán az egyik fő úticél a bakancslistámon, és szeretném minél előbb kipipálni. A lockdown alatt volt időm bepótolni sok félbehagyott olvasmányom is, jelenleg Murakami Haruki Norvég erdő című regényét olvasom, ezzel hangolódom már a japán útra.

Az eddig játszod szerepeid közül melyik állt hozzád a legközelebb és miért?

Eddig játszott szerepeim közül egyelőre sikerült mindet annyira megszeretnem, hogy egyiket sem esett nehezemre eljátszani, mindig volt kedvem színpadra állni velük, legyen a szerep egészen mellékes vagy főszerep, lelkileg nehéz vagy épp nagyon könnyű. A kedvenceim talán még az egyetemről pár szerepem, az egyik David Harrower kortárs író Kés a tyúkban című drámájának főszereplője, a Fiatal nő. Egy naiv, de nem buta lány, akinek tudásszomja hatalmas egy olyan korban, amikor nem néznek jó szemmel arra, ha egy nő írni és olvasni tud. Az ő fejlődését, csalódásait, kudarcait és végül a felemelkedését eljátszani nagyon szerettem. Nagyon közel áll hozzám, nagyon szimpatizálok a tisztaságával, az egyszerűségével, gyors észjárásával egy férfiközpontú világban. A másik kedvenc szerepem pedig Milan Kundera Tréfa című regényének feldolgozásában Helena szerepe. Helena egy negyvenes éveiben levő kiégett, elvált nő, akit már csak a munkája éltet. Nagyon nehéz volt ezt huszonéves fejjel eljátszani, de tanáraimnak köszönhetően sikerült őt valahogy megfognom és megformálnom. Helena karaktere végül egy nagyon vicces, abszurd, szerelmet kereső, elvált, kiöregedett nő képében jelent meg, aki minden erejével azon van, hogy újra átélje a fiatalságát és rátaláljon a szerelemre. Ő az egyik legviccesebb karakter, akit valaha játszottam. Nem mellesleg egy nagyon csinos „szocis” parókát is kaptam Helenához!

Cikkünk a Duna24 2021. áprilisi nyomtatott lapszámában jelent meg.

The post Hamlet és Lucifer szerepe is nagy vágyam appeared first on Duna24.

Törőcsik Marián 1935. november 23-án látta meg a napvilágot, a Heves megyei Pély községben, pedagógus szülők gyermekeként. Nagypapája révén, akik egy kis mozit üzemeltetett, már egészen fiatalon elhatározta, hogy színésznő szeretne lenni, ezért a középiskola elvégzése után 1954-ben a Színház- és Filmművészeti Főiskolára iratkozott be, operett szakra, ahol 1958-ig tanult. Nevének megváltoztatását is ekkorra tehetjük, aki ebben az időben már a Törőcsik Mariann nevet használta. Ezt azonban Fábri Zoltán kérésére aztán ismét megváltoztatta, és így lett belőle Mari, hogy a nézők könnyebben megjegyezzék a nevét.

A főiskola elvégzése után 1979-ig a budapesti Nemzeti Színházban játszott, színházi kiugrására azonban egészen 1968-ig kellett várni. Ekkor mutatta be a Katona József Színház Zorin Varsói melódia című darabját. Ezt követően, az 1979/80-as évadban a győri Kisfaludy Színház (ma: Győri Nemzeti Színház) művészeti vezetőjeként dolgozott, majd 1980 és 1990 között a Mafilm színtársulatának, 1990 és 1993 között pedig a szolnoki Szigligeti Színháznak volt a tagja. 1989 és 1992 között a Magyar Színészkamara elnöke, 1993–94-ben pedig a Thália Színház igazgatója volt.

Az évek során a színház mellett a magyar filmjátszás egyik kiemelkedő és meghatározó alakjává is vált.

Első főszerepét egészen fiatalon, 1956-ban kapta meg Fábri Zoltán: Körhinta című filmjében, amelyet ugyanebben az évben Arany Pálma-díjra is jelöltek, 1976-ban a Déryné hol van? című filmjében nyújtott alakításáért pedig elnyerte a legjobb színésznőnek járó díjat a Cannes-i fesztiválon.

2008. október 14-én délelőtt egy kórházi rutinvizsgálat közben összeomlott a vérkeringése, szíve pedig megállt, kómába esett. A szívműködését sikerült újraindítani, majd azonnal átszállították a Kútvölgyi úti kórházba, ahol az orvosok napokig küzdöttek az életéért. Sokan már le is mondtak róla, ám a színésznő csodával határos módon magához tért, és gyógyulni kezdett. A 2009-es Filmszemle megnyitóján ekként nyilatkozott:

„Nagyon messziről jövök. De visszajöttem!”.

2018 januárjában térhetett haza velemi otthonába, ahol haláláig lakott. 2020 novemberében – hosszan tartó betegségére hivatkozva – hagyott fel végleg a színészettel, és jelentette ki, hogy többé nem áll színpadra. Utolsó filmes szerepe így a 2017-es Aurora Borealis – Északi fény című alkotásban volt.

Hogy mennyire gazdag és elismert életet tudhat a háta mögött jól mutatja, hogy a mai napig ő magyar kulturális élet legtöbbet díjazott művésze. 1964-ben és 1969-ben is megkapta a Jászai Mari-díjat, 1973-ban és 1999-ben Kossuth-díjjal, 2019-ben Kossuth-nagydíjjal tüntették ki. 1971-ben érdemes művésszé, 1977-ben kiváló művésszé választották, emellett magáénak tudhatja a Balázs Béla-díjat (1959), a Farkas–Ratkó-díjat (1960), a Karlovy Vary: Legjobb női alakítás díját (1972), a Cannes-i Nemzetközi Filmfesztivál legjobb női alakítás díját (1976), a Pro arte-díjat (1981), a Magyar Művészetért díjat (1989), a Déryné-díjat (1993), a Salernói 50. Nemzetközi Filmfesztivál legjobb női alakítás díját (1997), a Madridi Nemzetközi Filmfesztivál legjobb női alakítás díját (1997) és még sorolhatnánk.

1995-ben kitüntették a Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztjével, 1997-ben a Halhatatlanok Társulatának Örökös Tagjává vált, 2000-ben a Nemzet Színészévé választották, 2014-ben a Nemzet Művésze lett. 1971-ben Sorrentóban, 1978-ban a Karlovy Vary-i Nemzetközi Filmfesztiválon, 1994-ben a Magyar Filmszemlén, 1998-ban a Trencsén-Tepplitzi Nemzetközi Art Filmfesztiválon, 2011-ben pedig a Színházi Kritikusok Céhétől jutalmazták életműdíjat.

Nyugodjék békében!

The post Törőcsik Marira, a nemzet színészére emlékezünk appeared first on Duna24.

Hogy lesz valakiből jelmeztervező?

Az anyukám Fehér Kürthy Erzsébet, aki a Selye János Gimnáziumban dolgozik. Nála voltam az irodában, valamit pecsételni segítettem, amikor bejött Szabó Gábor tanár úr, és megkérdezte, hogy hol tervezek továbbtanulni. Akkor azt mondtam, hogy az STU-n gondolkodom design vagy építészeti szakokon, mert valami kreatívat kerestem. Ezután kérdezte meg, hogy miért nem megyek díszlettervezői szakra a Pozsonyi Színművészeti Főiskolára (Vysoká Škola Múzických Umení). Nem is tudtam, hogy az mit jelent. Gyorsan utánanéztünk, és szerencsénk volt, hiszen szinte aznap volt a jelentkezési határidő, seperc alatt ki kellett tölteni a jelentkezési lapokat és még aznap postán feladni. Tehetségvizsgát kellett tennem. Úgy voltam vele, hogy megmutatom, hogy mit tudok, és meglátjuk, hogy ez mennyire elég. Végül a legjobb pontszámmal vettek fel. Meglátszott annak az eredménye, hogy nagyon belehúztam a rajzolásba, a felkészülésbe: naponta rajzoltam csendéleteket, embereket, és az is biztosan sokat segített, hogy nagyon higgadt voltam, nem kapkodtam.

Milyenek voltak az egyetemi éveid, nem volt nagy váltás Komárom után Pozsony?

Nem volt hirtelen váltás számomra, édesapám nem messze lakott a várostól, és már negyedikesként is sokat jártam Pozsonyba, mert a barátom egy évvel idősebb volt, és már itt tanult. Ami idegen volt, az a művészi közeg. A Selye János Gimnáziumban töltött éveket és a matematika érettségit követően hirtelen teljesen máshogyan kellett gondolkodni. Akkoriban volt bennem egy szorongás, félelem, hogy nem vagyok elég jó, ezért rengeteget gyakoroltam. Azt éreztem, hogy kevés, amit csinálok, hogy többre is képes lennék, pedig egyáltalán nem voltam lemaradva a többiektől. Az elméleti órák, a művészettörténet nagyon jól ment, látszott, hogy gimnazistaként sokkal jobb fejem van az elméleti dolgokhoz, mint a többieknek, akik művészeti szakközépből jöttek.

Hogy néz ki egy díszlettervező, jelmeztervező napja a színházban?

Szabadúszóként a munkanapom 0-24 órás. A folyamat mindig egy ötlettel, felkéréssel kezdődik. Megkapod a szövegkönyvet, abból lesz egy elképzelésed. Ezt követi az unalmas rész, ahol a költségvetést és a határidőket kell letárgyalni.

Majd jön végre a kreatív szakasz, a vázlatok készítése, konzultációk a rendezővel, színészekkel, hogy vannak-e speciális igényeik. Folyamatosan alakul ki az elképzelés.

Ezután kell az igazgatóval és a műhelyvezetőkkel egyeztetni, hogy mi kivitelezhető – ez a kemény tárgyalások időszaka. Majd a műhely a tervrajzok szerint elkészíti a kosztümöket, ekkor bejárok ellenőrizni a munkát, megnézni a próbákat, alapanyagokat viszek be a műhelybe. Vannak olyan ruhaneműk, amiket készen vásárolunk meg, ezekért én járom az üzleteket. Természetesen ott kell ülni a próbákon is, hiszen előfordulhatnak változások, akár ki is maradhatnak jelenetek, amihez már minden elkészült.

Eddig milyen munkáiddal találkozhatott a közönség?

A komáromi közönség biztosan találkozhatott a munkáimmal a Komáromi Jókai Színházban. Az egyik legelső munkám a Rómeó és Júlia volt, ahol a jelmeztervező Peter Čanecký asszisztense voltam, még egyetemistaként.

Ekkor rengeteget tanultam a színház működéséről. Utána felkértek, hogy a Stúdiószínpadra Rédli Károllyal dolgozzak a Napfoltok című darabon, de Dráfi Matyi bácsival is többször együttműködtem a Teátrumban. Legutoljára pedig a Szlovák Nemzeti Színházban (SND) dolgoztam együtt Eszenyi Enikővel, ahol a Káosz című darab jelmeztervezője voltam.

Ami pedig a filmeket illeti, kiemelném a Pura Vidát, egy rövid művészfilmet, ami szerepelt a cannes-i filmfesztiválon. Itt a díszletet és a kosztümöket is én készítettem. Nem is tudtam róla, hogy nevezték a filmet, csak az anyukám mondta, hogy a tévében hallotta, hogy szlovák film is lesz Cannes-ban, és azt kérdezte, hogy nem ezen dolgoztam? Utána kellett keresnem az interneten, nagy meglepetés volt számomra is. A másik jól sikerült film a Ríbezľák Marek Kráčer rendezésével, ezzel tizenegy fesztivált nyertünk meg Sydneytől kezdve Londonig, itt a díszleteket készítettem.

A koronavírus komoly hatással volt a színház világára, nálad ez hogyan mutatkozott meg?

Eleinte sokkal nehezebb volt, engem már február második felében sok projekttel kapcsolatban hívtak, hogy halasztás lesz vagy meg sem valósítják. Az első három hónap volt a legrosszabb, azt követően viszont rendkívül szerencsésnek érzem magam, mert végig volt munkám, nagyon sok ismerősöm, évfolyamtársam ugyanis munka nélkül maradt, akár hónapokra is.

Most min dolgozol?

Jelenleg két színházi produkción dolgozom, az egyik a pozsonyi Studió12-ben, ahol a díszleteket tervezem, Nagyszombatban pedig a stúdiószínpadra készül egy színdarab, ott a díszletet és a jelmezeket is én tervezem. Forgatás vár rám júniusban, augusztusban és szeptemberben, Molnár Csabával csinálunk egy sorozatot. Vár még rám egy dokumentumfilm is, ami abból a szempontból lesz érdekes, hogy egy teljes épületet fel kell építeni, mert az utolsó jelenetben fel fogjuk robbantani. Ezen kívül van egy saját márkám a Nako, amivel zero-waste termékeket, grafikákat csinálunk. Szerencsére mindig van mit csinálnom. 

Cikkünk a Duna24 2021. márciusi nyomtatott lapszámában jelent meg.

The post Robbantani fogunk appeared first on Duna24.

Ha jól tudom, fél éve dolgozol a Komáromi Jókai Színházban dramaturgként. Mindig is ezzel szerettél volna foglalkozni? Hogyan talált meg ez a lehetőség?

Nagy örömömre szolgál, hogy a Komáromi Jókai Színház dramaturgja lehetek. Néhány évvel ezelőtt már volt alkalmam együtt dolgozni a társulattal, és már akkor inspiratívnak éreztem az itteni színművészekkel a munkát. Ez az első benyomás csak erősödött bennem az elmúlt időszakban. Korábban főleg a független színházi szférában mozogtam, illetve egy-egy előadás erejéig dolgoztam kőszínházakban, de még sosem voltam társulati tag. Kiváltságnak érzem, hogy most az lehetek. Úgy tekintek a társulatra, mint szakmai családomra.

Hosszú ideig éltél Pozsonyban, milyen benyomásaid vannak Komárommal kapcsolatban? Hogy tetszik a város?

Számomra a várost elsősorban az emberek jelentik, akik benne élnek, tevékenykednek. Az egyik legmeghatározóbb élményem a város kapcsán a színházhoz kötődik.

A Bérletek Éjszakája elnevezésű programunkon nagyszámú nézősereg gyűlt össze a Klapka téren, hogy ízelítőt kapjon színházunk repertoárjából, és valami elképesztően jó kisugárzása, energiája volt az ott összegyűlt embereknek.

Azt gondolom, hogy ha ezt a közösségi energiát sikerül jól működtetni, az a város szellemi és kulturális gyarapodásához nagyban hozzájárulhat.

Milyen hatással vannak az életedre a lezárások, intézkedések, hogyan küzdesz meg ezzel a helyzettel?

A pandémiával kapcsolatos korlátozások nagyon megnehezítik a színházi munkát. Előadások nélkül komolyan sérül a színházi emberek hasznosságérzete. Mi a nézők visszajelzéseiből merítünk erőt, belső motivációt a munkánkhoz, ez adja meg egy próbafolyamat végső értelmét. Jobb híján nap mint nap éltetjük a reményt, hogy véget ér a pandémia, és újra megnyithatjuk kapuinkat a közönség előtt. Magánemberként borzasztóan frusztrál a bezártság, a kiszolgáltatottság, és az állandó bizonytalanság érzése. Tudatosan oda kell figyelnem arra, hogy megőrizzem a belső derűmet. Igyekszem úgy tekinteni erre az időszakra, mint az értékmentés időszakára. Ülök egy csónakban és rendületlenül evezek a túlpartra, hogy átmentsem azt a felszabadultságot, életérzést, a közösségi élmények emlékét, ami a pandémia előtt jellemezte a mindennapjainkat.

Hogyan tudja a színház ápolni a kapcsolatot a nézőkkel, amíg a korlátozások miatt nincsenek előadások?

A Komáromi Jókai Színház több online színházi projektet is elindított. A Felolvasószínházi estek címet viselő hatrészes online sorozatunk keretében kortárs szlovák drámákat mutatunk be magyarul felolvasószínházi formában a színház színművészeinek közreműködésével. A másik, több hete futó online projektünk a Felvidéki költők társasága elnevezésű sorozatunk, amelynek keretében hétfőnként egy-egy felvidéki költő versét tesszük közzé a Komáromi Jókai Színház színművészeinek tolmácsolásában. Az előadások és a versek visszamenőleg is elérhetők a színház YouTube-csatornáján.

A Komáromi Jókai Színház fontos feladatának tartja a pedagógusok munkájának színházi eszközökkel való megsegítését, ezért oktatási segédanyagok kidolgozásán is munkálkodunk.

Van kedvenc darabod, vagy olyan, amivel mindenképpen szeretnél dolgozni, amint lesz rá lehetőséged?

Rengeteg mű van, amivel szívesen foglalkoznék a színházban dramaturgként vagy rendezőként. A konkrét címekről listát vezetek, ami rohamosan és folyamatosan bővül. Hét élet sem lenne elég, hogy mindet színpadra vigyem. Alapvetően a kortárs dráma, különösen a közép-európai drámairodalom érdekel. Témájában az emberi kapcsolatok, a kapcsolati mikrodrámák, különösen a női történetek állnak hozzám közel. Ha meg kellene fogalmaznom egy művészi ars poeticát, a zászlómra „a női olvasat” jelszót hímezném ki.

Íróként és fordítóként hogyan látod, mennyire érdekli a szlovák olvasókat a magyar irodalom és a magyarokat a szlovák művek?

Azt tapasztaltam, hogy van egy erős befogadóbázis mindkét kultúrában, amely tagjai mélyen érdeklődnek a másik nemzet iránt. Olvasási és színházi élményeim alapján úgy érzem, hogy létezik egy közép-európai életérzés, és egy ezt közvetítő közép-európai hang, ami a műveinket közel hozza egymáshoz. Otthonosan tudunk mozogni egymás irodalmában, még ha vannak különbözőségek is, egyébként épp ezek állítanak nekünk tükröt és segítenek az önreflexióban.

Milyen tervekkel vágsz bele az új évbe?

Az új év szakmailag izgalmas kihívásokat tartogat számomra. Az Eperjes Károly rendezte A vén bakancsos fia, a huszár című népszínművet próbáljuk éppen a színházban, aminek én vagyok a dramaturgja. Ezt követően Silvester Lavrík kortárs szlovák drámaíró Csöndes ház című darabját viszem színre rendezőként Holocsy Katalin és Holocsy Krisztina szereplésével. Majd az évad végén még egy gyerekelőadás rendezése vár rám, ami a Mátyás sípja című mesém színpadi adaptációja lesz. Persze a jelenlegi helyzetben nehéz tervezni, hiszen a pandémia miatt bármikor megszakadhat egy próbafolyamat, de alapvetően a fenti úton szeretnék végiglépdelni, ha a körülmények engedik.

Cikkünk a Duna24 2021. februári nyomtatott lapszámában jelent meg.
Nyitókép: David Konečný

The post A női olvasat és közép-európai életérzés appeared first on Duna24.

Május huszadika óta van érvényben a kinevezése. Gondolom, nem ilyen kezdésre számított.

Tudtam, hogy nagy a baj, ráadásul nem csak nálunk, hanem mindenütt. Nem játszunk, nincs bevételünk. Rögtön egy mentőövvel indítottunk, a Csavar Színház előadását ajánlottuk fel a Jókainak, és le is játszottuk tizennégy előadásban. Amikor átvettem a színházat, az aktuális rendelet szerint csak az egy háztartásban élő emberek mehettek fel a színpadra, és csak harmincheten nézhették az előadásokat. Nincs az az előadás, ami így rentábilis lehetne. A Csavar Színház Jelenetek egy házasságból című művet viszont a feleségemmel együtt játsszuk, így ezt vittük először színpadra, aztán egyre több nézőt engedhettünk be. Később társulatunk három nagyszerű színészének Csehov-előadásával, a De mi lett a nővel?  című produkcióval folytattuk. Most már szépen lassan kezdünk átállni a többszereplős nagyelőadásokra.

Szóval a lehetőségekhez mérten jól mennek a dolgok?

Ha nagyon optimista akarok lenni, akkor azt mondom: törlesztjük bérleteseink felé a tartozásunkat. Az emberek elégedettek, a Jelenetek egy házasságból sikeres szériának mondható, a Csehov-darabbal kapcsolatban is valószínűleg ugyanez lesz a visszajelzés.

Nem azt nézik az emberek, hogy két vagy három színész játszik a darabban, hanem azt, hogy jó, vagy sem.

Törlesztünk, aztán majd a nulláról tudunk indítani. A gyerek- és ifjúsági előadások tekintetében is vannak elmaradásaink.

Azt még mindig nem értem, hogy ennyire üres kassza hogyan fogadhatott bennünket. Világos, hogy a koronavírus nem volt tervezett, erre nem lehetett felkészülni,

de olyan a mostani helyzet, mintha a második világháború után lennénk.

Van valami terv a kasszák feltöltésére?

Ha jön a második hullám, nem tudom, hogyan állunk talpra. Nem is merek vele foglalkozni, elhitetjük magunkkal, hogy nem lesz második hullám, ha pedig lesz is, keresünk annyi pénzt addig, hogy kibírjuk. Sok felkérésünk van, huszonvalahány előadást tudunk értékesíteni decemberig, de színpadra kell állítanunk egy új darabot, be kell fejeznünk egy régit. Kellene százezer eurónyi gyorssegély, akkor nyugodtan tudnánk létezni.

Korábban nyilatkozta, hogy nemzetivé akarja tenni a Jókai Színházat.

A szememben a Jókai Színház mindig a felvidéki magyarság nemzeti színháza volt. Egyébként annak, hogy hivatalosan is nemzeti legyen, jogi akadályai is vannak: ha lenne opera-, balett-, és drámatagozatunk is, akkor megfelelnénk a kritériumunknak, jelenleg pedig a drámatagozat is nehezen működik. Ez a színház mindig alulfinanszírozott volt, a kassai Thália pedig még rosszabb helyzetben van. Soha nem mondhatjuk azt, hogy elégedettek lehetünk, hiszen tizenkét színésznek van jelenleg szerződése, rengeteg művész dolgozna velünk szívesen, de egyszerűen nem tudok nekik munkát adni, az anyagi lehetőségeink annyira szűkösek.

Ahogy említette, két kőszínháza van a közel félmilliós felvidéki magyarságnak. Ez elégséges?

Nem. Én voltam a legnagyobb szószólója a harmadik felvidéki magyar színház alapításának, de már látom, milyen katasztrofális a helyzet.

A „két koldusból hármat akartok csinálni?” kérdés jelenleg helytálló.

Sajnos ez a felvidéki magyar valóság, ez a két színház is vergődik. Jön a vírus, és teljesen végük van. Normális-e az, hogy nekem kell az előadásokban játszanom ingyen – támogatásképp – tizenöt előadást? Ennyit a viszonyokról.

Felvidéken elég gyér magyar nyelvű színészképzés. Biztosítható az utánpótlás?

Pozsonyban a szlovák Színművészeti Egyetemre évente két magyart vesznek fel, hogy velük töltsék fel a felvidéki magyar színházakat,

de nincs kapacitásunk arra, hogy felvegyünk mindenkit.

Kassára pedig kevesen akarnak menni, mert messze van. Ilyenkor vagy „elszlovákosodik” a végzett magyar színészhallgató, vagy elmegy Magyarországra, vagy szabadúszó lesz. Én utóbbit csináltam húsz éven át.

Régebben volt, hogy évi kétszázötven fellépése volt. Melyik a nyugodtabb munka, az, vagy színházat igazgatni?

Az évi kétszázötven előadás. Színházat vezetni hatalmas felelősség, és ez nem rólam szól, hanem a felvidéki magyar színházkultúráról. Minden nap minden döntést többször át kell gondolni. Régebben egyszerű volt, egy baráti társaságot, maximum öt-hat embert befolyásoltak a döntéseim.

Itt viszont felelősséggel tartozom a megye és a felvidéki magyarság felé.

Az épületet fenn kell tartani, hatvannégy munkatársam, beosztottam van, nem egyszerű. 

Teher az ötéves kinevezés?

Hatalmas teher, de mikor látok egy előadást, vagy a mi színpadunkon megvalósulni valamit, ami a mienk, akkor tudom, hogy ezért csináljuk. Hogy az emberek állva tapsolnak, nevetnek, sírnak. Nagy színészeink vannak, jó lenne minél több művészt alkalmazni, s elérni, hogy ezek az emberek figyeljék, kövessék egymás munkáját. Mikor ilyen színészek azt mondják egy-egy előadás után, hogy elsírtam magam, az nagy elismerés. Remélem, hogy az én vezetésem alatt minél többször előfordul majd az ilyesmi. Legnagyobb öröm és boldogság akkor lesz, mikor Czajlik József rendezését, a Mi osztályunkat bemutatják, amikor Matusek Attila Hamletje a stúdióban színre kerül, mikor végre megvalósul a Ballek-rendezés. Akkor majd azt mondom: megérte a fáradtságot.

A koronavírus idején trend volt a színházak online streamelése. Ön szerint a jövőben kiválthatja a klasszikus színházat ez a technikai lehetőség?

Nem válthatja ki, mert ha kiváltható lenne, már meghalt volna a színház. Mikor bejött a film, mindenki a színház sírját kezdte ásni. Annak a varázsa, hogy itt és most vagyunk, hogy emberek játszanak, hogy minden előadás kissé más, felülírhatatlan.

Online tevékenységet fogunk folytatni, ha jön a vírus, felvidéki magyar költők verseit fogjuk feldolgozni.

El is kezdtük a programot, de addigra hála Istennek megnyílt a világ. Barak László és Vida Gergely verseit Ollé Erik barátommal feldolgoztuk, a Paraméteren követhető is ez a kezdeményezés. Vannak ötleteink, de bízzunk benne, hogy nem jön vissza a koronavírus, és hogy klasszikus értelemben vett színházi tevékenységet tudunk folytatni.

Tizenöt évig mellőzték a Jókaiban. Milyen szájízzel adta be a pályázatát?

Az ember hamar megsértődik, főleg, ha művész. Természetesen rosszul esett, hogy tizenöt évig nem játszhattam itt, de a sors mindent helyretesz.

Ez az időszak tanított meg arra, hogy most, hogy lehetőséget kaptam, nagyobb hangsúlyt fektessek erre, s minél kevesebb művészt mellőzzek.

Sajnos mindenkinek én sem fogok tudni munkát adni, de az a mindennapi törekvés, hogy minél több ember kaphasson alkotói, bemutatkozási lehetőséget, és mindenki legalább egyszer megforduljon a komáromi színházban, végigkísér.

Milyen darabok várhatóak, amíg ön lesz a Jókai Színház élén?

Czajlik József rendezi a Mi osztályunkat,

Eperjes Károly a Vén bakancsos és fia, a huszár című népszínművet állítja színpadra, és játszani is fog az előadásban.

Mišo Vajdička, a Szlovák Nemzeti Színház volt igazgatója Pirandello Hat szerep szerzőt keres című drámáját viszi színre. A stúdióban lesz egy Hamlet-feldolgozásunk Matusek Attila rendezésében, ő is komáromi, Szombathelyről szerződik hozzánk, az előadásban pedig a pozsonyi színművészetin tanuló magyar diákok fognak játszani. Rastislav Ballekkal Nádas Péter Temetés című színműve mellett döntöttünk.

Vannak tervek, álmok, például Bulgakov Mester és Margaritáját szeretném öt éven belül színpadra vinni, még a rendezőre is van ötletem. Rengeteg a csodálatos mű, szerző: Shakespeare, Moliére, viszont a kortárs magyar darabokat is oda kell figyelnünk. Grendel Lajostól az Einstein harangjait, vagy a New Hont című regényét színpadra alkalmaznánk, valamint Hunčík Péter Határeset című művét szintén. Tervek vannak, csak az anyagi lehetőségeket kell biztosítanunk. Energiánk van, pénz kell.

Hol látná legszívesebben öt év múlva a Jókai Színházat?

A szlovák és a magyar szakma szemében jó helyen vagyunk, de ha „egy polccal feljebb” tudnánk helyezni a színházat a szakmai rendszerben, az óriási eredmény lenne. Ha nem gondolnám úgy, hogy ez sikerülhet, akkor nem adtam volna be a pályázatomat. Célunk a szakmai elismerések megerősítése, megmérettetések, fesztiválokon való részvétel, valamint a bérletesek számának növelése.

A címlapképet Bárány János készítette.

The post „Energiánk van, pénz kell” appeared first on Duna24.