Polovic Krisztián portré, avagy 10 éve a világ legkeményebb vízilabda bajnokságában.

Polovic Krisztián (28) vízilabdázó, 15 éves korában Komáromból igazolt Budapestre a Honvéd ifi csapatához, majd később a felnőtt csapatot is erősítette. Több éven át képviselte Szlovákiát a nemzeti válogatottban, ahol mindvégig büszkén vállalta magyar nemzetiségét. Immár 12. éve töretlenül Magyarországon pólózik és jelenleg a 11. idényére készül a világ egyik legerősebb vízilabda bajnokságában a magyar első ligában. Polovic Krisztiánt régi csapattársa és barátja, Kiss Márton kérdezte.

Felidéznéd nekünk az első karcsapásokat? Mikor találkoztál először a sporttal és hogyan indult a karriered?

Hét vagy nyolc éves lehettem, amikor először a medence parton találtam magam, ekkor már több osztálytársam is űzte ezt a sportot, ezért úgy gondoltam, hogy én is szeretném kipróbálni. Az emlékeim már kicsit homályosak, de arra a mai napig tisztán emlékszem, hogy azonnal beleszerettem a vízipólóba. A kezdetekben az tetszett a legjobban, hogy az iskolai idő után is az osztálytársaimmal lehettem, játszhattam, hülyéskedhettem, nem mellesleg sportolhattam. Érdemes tudni, hogy mi egy ízig-vérig vízilabda osztály voltunk, hiszen szinte az összes fiú az osztályból előbb vagy utóbb megismerkedett a sporttal, mondjuk ez érthető is, hiszen az Eötvös Utcai Alapiskola közvetlenül a fedett uszoda szomszédságába található, kis túlzással csak kiléptünk az iskola kapun és már a medencében is találtuk magunkat. Elég jó kis közösség voltunk, hiszen öt osztálytársammal és egy évfolyamtársammal egészen az alapiskola végéig, egy csapatban játszottunk. Az esetenkénti heti 7-8 edzés, a hétvégi mérkőzések és az iskolapad elég erős köteléket alakított ki köztünk. A kezdeti belerázódási időszak után, egyre ügyesebb kezdtem lenni, így kialakult bennem egy egészséges versenyszellem.

Hatalmas motiváció volt számomra, hogy nap mint nap a barátaimmal együtt csaphattam a habok közé és velük versenyezhettem a jobb időeredményekért. Kialakult köztünk egy egészséges osztálytársi versengés, amelynek köszönhetően egyre gyorsabban fejlődtem.

A későbbiekben, hogy alakult a kapcsolatod a vízilabdával? Kik voltak az edzőid?

Az úszással, mint olyannal először az óvodás éveim alatt találkoztam, amikor is Béber Károlyhoz jártunk csoportos oktatásra, így “Karcsibá” segédletével tettem meg az első karcsapásaimat. Az első vízipólóedzőm mindenki “Dundó” bácsija, Konštantín Glič volt. Akkoriban ő vezette be az úszni tudó gyerekeket a vízipóló világába. Nála találkoztam először a labdával és a játék alapjaival. Akkor az egész csak móka és kacagás volt, hiszen a sport lényegi része csak később jött. Ha jól emlékszem először Balázs Sándor edző irányítása alatt ismerkedtem meg a komolyabb értelemben vett vízilabdával, amikor is legfiatalabbként csatlakoztam az ő csapatába. A kezdetekben itt én voltam a legkisebb, a leglassabb és a leggyengébb. Nagyon szúrta a szememet, hogy a saját korosztályomban ekkor már az élmezőnyt erősítettem, viszont “Sanyibánál” az elején “labdába se tudtam rúgni”, hiszen a társaim sorra jobb fizikai állóképességgel rendelkeztek. Ebben az időszakban elhatároztam, hogy minden áldott nap jobban és jobban fogok edzeni, hogy felfejlődjek a szintjükre. Szerencsére rövid időn belül fejlődni kezdtem, és elértem egy olyan szintre, amelyen sereghajtóból, vezéregyéniséggé váltam. Tizenegy éves lehettem, amikor ez a folyamat a végére ért. Ekkortájt eléggé megnőttem és fizikailag is felzárkóztam a társaimhoz.

Ebben az időszakban kerültünk fel Fazekas Péter edzőbához, akitől nagyon sokat tanultam. Ő volt az, aki bevezetett minket a nagybetűs vízilabdába. Szinte az első pillanattól nagyon jó kapcsolatban voltam “Pexibával”, ő mindent megtett azért, hogy az én karrierem felfelé íveljen. Nagyon sok időt és energiát fektetett belém. A mentorom volt a medencében és a civil életben is. A mai napig nagyon hálás vagyok neki, hiszen az, hogy már lassan 10 éve a világ egyik legkeményebb bajnokságában pólózhatok, nagyrészt neki is köszönhetem.

“Pexibá” egészen 15 éves koromig volt az edzőm, amikor jött egy lehetőség, hogy Magyarországra igazoljak, így ekkor élve ezzel elhagytam szülővárosom és Budapestre költöztem.

Ugyebár Budapesten számos nagy múltú vízilabdacsapat tevékenykedik, te melyik klubhoz igazoltál?

Akkoriba két olyan juniortoborzó klub volt Magyarországon, amiknek elég nagy történelmi múltjuk volt, ez ugye a Vasas és a Honvéd volt. Olyan szerencsés helyzetben voltam, hogy választhattam, hogy melyikhez akarok menni és én a Honvédot választottam. Nagyon jó kapcsolat volt ekkoriban a két klub között, hiszen számos tornán és a budapesti bajnokságban is játszottunk ellenük. Már az odaigazolásom előtt is voltak barátaim a csapatban, nem mellesleg a leigazolásom évében épp korosztályos bajnok lett a Honvéd, így egyértelmű volt számomra a döntés.

Nem volt túl félelmetes Komáromból egy felvidéki kisvárosból felköltözni a nemzet fővárosába Budapestre? Elmesélnéd kérlek, hogy hogyan élted meg ezt az időszakot?

Alapból sokat jártunk abban az időben Pestre, hiszen Komárommal a Budapest Bajnokságban játszottunk és szinte minden hétvégén mérkőzéseink voltak a fővárosban. Érdekes, hogy minden egyes alkalommal mikor Pesten voltunk, az az érzés keringett bennem, hogy soha nem szeretnék egy ilyen túlzsúfolt, túlságosan nyüzsgő városban élni. A sors fintora, hogy nagyjából egy év elteltével azon kaptam magam, hogy beköltözök az első Budapesti albérletembe.

Amikor kiderült, hogy a Honvédban folytatom a pályafutásom úgy éreztem, hogy egyedül vagyok a világ ellen, nagyon elveszettnek éreztem magam, féltem életem addigi legnagyobb kihívásától. Első körben csak arra tudtam, gondolni, hogy mesze kerülök a családomtól, a barátaimtól és persze a csapattól, amelynek mindent köszönhetek. Természetesen örültem is és büszke voltam magamra, de féltem az előttem álló kihívásoktól.

Időközben ha jól tudom, bekerültél a korosztályos szlovák válogatottba, később pedig a felnőtt válogatottba is, amellyel Európa-bajnokságon is szerepeltél. Milyen érzés volt felvidéki magyar gyerekként a szlovák nemzeti csapatban játszani? Összefoglalnád a válogatottban töltött éveidet?

A junior válogatottba szintén 15 évesen kerültem be, ahol elsősorban a bal kezemnek hála jobb szélen játszottam. Az igazat megvallva, nem tartottam méltónak magamhoz, mert mindig is magyarnak vallottam magam, ennek ellenére örültem a meghívásnak, mert egy országot képviselni nem kis dolog.

Megtiszteltetés volt számomra, hogy behívtak és örültem is neki, viszont egy kis csalódottság is volt bennem, mert az én álmom sosem a szlovák válogatottság volt, hanem a magyar, ami sajnos a mai napig nem valósult meg …

Egyedüli magyarként voltak nehézségeim a csapatban, ugyan beszéltem, és beszélek is szlovákul, de ugye nem anyanyelvi szinten, mint az akkori szlovák ajkú társaim. Megértetni megtudtam magam velük, tudtam velük kommunikálni és viccelődni, viszont lehetett érezni, hogy ilyen téren egy kicsit kilógtam a csapatból. Azt viszont fontos kiemelni, hogy a magyarságom végett, semmilyen negatív megkülönböztetésben sem volt részem, mindig mindenki nagyon kedves volt velem és befogadtak a csapatba. A beilleszkedésben nagyon nagy segítség volt számomra a junior válogatott edzőm Eschwig-Hajts Szabolcs, aki egy kassai születésű felvidéki magyar szakember. Volt olyan taktikai elem, amit miután szlovákul elmagyarázott a srácoknak, nekem külön elmagyarázta magyarul is, hiszen annak ellenére, hogy értettem a nyelvet, egyszerűbb és hatásosabb volt számomra, hogy a saját anyanyelvemen is hallhattam a fontosabb információkat.

Miután kiöregedtem a junior válogatottból, pár évig csak a magyarországi karrieremre összpontosítottam, így nem szerepeltem a válogatottban. Körülbelül 20 éves koromban kerültem be először a felnőtt nemzeti csapatba, úgy, hogy az akkori edzők jóformán azt sem tudták, hogy milyen poszton játszok, de mivel látták, hogy már évek óta stabilan Magyarországon pólózok, úgy gondolták, hogy szerencsét próbálnak velem. A nap napig emlékszem, hogy az első válogatott edzőmérkőzésen, amelyen talán a hollandok ellen játszottunk, berakott az edző kapás szélre. Balkezesként néztem nagyokat, hiszen alaphelyzetbe pont az ellenkező oldalon, rosszkézen kellett volna játszanom, de beletörődtem a döntésbe és felvettem a pozíciót, mikor is jött egy szituáció, amelyben megúsztam és balkezesként baloldalról 1-2 lövőcsel után a kapuba helyeztem a labdát. Mondanom sem kell, hogy mekkora meglepetés volt mikor kiderült, hogy balkezes vagyok. Mivel én voltam az egyetlen a csapatban, ezért azonnal alapemberré váltam a jobb szélen. A felnőtt válogatottságom alatt kijutottunk a 2016-os belgrádi Európa-bajnokságra, amely 13 év után az első kontinensviadala volt Szlovákiának. Ebben az évben szlovák viszonylatban egy egész jó, lendületes és fiatalos gárda jött össze, így sikerülhetett az Eb-szereplés is. Persze nagyon sokat köszönhettünk az akkori spanyol edzőnknek, Antonio Serahimának is. Annak ellenére, hogy egy ütőképes csapat jött össze, ez csupán a 13. helyre volt elég, Grúzia, Málta és Törökország nemzeti csapatait előztük meg a tornán. Ez a 13. hely viszont elegendő volt arra, hogy a soron következő olimpia kvalifikációs tornára helyet kapjunk. Sajnos erre a tornára én már nem kisértem el a csapatot, viszont öröm az ürömben, hogy egy komáromi játékos érkezett a helyemre Szabó Igor személyében. Az Európa-bajnokság után, sajnos egy edzőváltáson esett át a szakosztály, ennek a hatására sok játékos, közöttük én is távoztunk 2017-ben a válogatott soraiból.

A válogatottban átélt élményeid után térjünk vissza Magyarországra. A Honvéd volt az első junior klubod, mikor és melyik csapatban kerültél fel először az élvonalba?

Már a Honvédos éveimben is itt-ott neveztek a felnőtt csapatba, de az első teljes első ligás idényem a Fradiban volt, ahova egy kölcsönszerződés keretein belül kerültem.  Első éves felnőtt játékosként nagyon nagy tervekkel, ambiciózusan vágtam neki az évadnak, amelyben ahogy később kiderült szinte játéklehetőséget sem kaptam. Fiatalként egy kisebb sokként ért, hogy nem játszhattam, de amint letelt az egy éves kölcsönszerződés, visszatértem a Honvédhoz, ahol jobbszélsőként fél évet játszottam az OB1-ben. Külön öröm volt számomra, hogy ekkor a háromszoros olimpiai bajnok Kiss Gergő cseréje lehettem. Sajnos ez után, a csodálatos fél év után, megromlott a kapcsolatom az akkori edzőmmel, aki ezután, úgy gondolta, hogy az idényt a második ligában kell befejeznem. Ekkor eljött életem első nagyobb mélypontja, amikor mindent elölről kellett kezdenem.

Beszéljünk erről az újrakezdésről, ezen a ponton, hogyan folytatódott a karriered?

Amikor a Honvédban az élvonalban szerepeltem, akkor kettős igazolással játszottam. A második csapatom Cegléd volt, amely egy második ligás gárda volt. A fiatal játékosokat általában kettős igazolással játszatják az első illetve a második ligában, annak érdekében, hogy több tapasztalatot szerezzenek. Miután kiestem a Honvéd első csapatából, azonnal leutaztam Ceglédre, ahol másfél évig maradtam is. Elég jól ment a játék ezekben az években. Rövid időn belül a csapatom élére állva második helyezést értem el a bajnokság góllövőlistáján, ennek köszönhetően megkeresett engem az első osztályban szereplő Pécs csapata. Kapva kaptam a lehetőség után, hiszen mindvégig az volt célom, hogy visszakerüljek az legfelsőbb osztályba. Ugyan ez sok melómba került, de mindennél boldogabb voltam, mikor végre sikerült. Pécsett egy évet játszottam, amelyben házi gólkirály lettem a 44 találatommal. A kimagaslóan sikeres évad után, több megkeresést is kaptam, ezekből én a Kaposvárét fogadtam el, így egy év után oda igazoltam.

Ugye Kaposvár volt az első olyan klubod, amelyben 1 évnél többet szerepeltél az OB1-ben. Mesélnél az ott töltött időszakról?

Kaposváron két évet töltöttem el, egész pontosan a 2015/2016 és a 2016/2017-es idényeket. Karrierem szempontjából ezt a két évet akkoriban visszaesésnek tekintettem, mert ugyan több poszton is kipróbálhattam magam, a régi formámat elvesztettem. Ugyebár az én alap posztom balkezesként a jobb szélen való játék, ami nagyjából a felúszást, labdakérést, irányítást és esetenként a góllövést jelenti. Kaposváron, viszont azonnal bekerültem center pozícióban, mivel arra volt szüksége a csapatnak. Szélsőként nem feltétlen voltak meg azok az adottságaim, amelyek a center poszthoz szükségesek, ezért rövid távon nagy mennyiségű súlyt és izmot kellett magamra pakolnom, ami mondanom sem kell, milyen erőfeszítésekkel járt. Végül center és aránylag egy jó center lettem. A második kaposvári szezonom elején jött az újabb edzői utasítás és az újabb pozíció. Mivel egy centert igazolt a klub, ezért centerfogó lett belőlem, ami felettébb érdekes poszt egy balkezes számára.

Véleményem szerinte én voltam az egyetlen balkezes centerfogó az OB1 történelmében.  Mai fejjel visszagondolva, hosszú távon jót tett nekem, hogy több pozícióban is kipróbálhattam magam, hisz innentől kezdve, szinte bármilyen poszton bevethető lettem. A két Kaposváron töltött évem után Szombathelyre igazoltam, ahol egészen a COVID-19 világjárvány kezdetéig maradtam is.

Milyen volt számodra a Szombathelyen eltöltött három év, továbbá hogyan érintett téged a sajnálatos áprilisi hír, miszerint a Szombathely gazdasági okokra hivatkozva anyagi megfontolásból önként kivonult az OB1-ből?

Szombathelyre ismét motiváltan és tettre készen érkeztem, ahová már alapból úgy igazoltak, hogy több poszton is számoltak velem. Az első idényben, többségében centerként játszottam, de voltak helyzetek, amikor a másik két posztomon is bevetettek. A Kaposváron centerként töltött évemet, nagyon jól tudtam kamatoztatni, így egy nagyon jó szezont zártam, ami azt eredményeztette, hogy rögtön két évvel meghosszabbították a szerződésem. Természetesen éltem a lehetőséggel, amit a mai napig nem bántam meg. A második szombathelyi évemben az akkori edzőmtől több lehetőséget kaptam a lövésre, így egyre több gólt szereztem, egyre hasznosabb tagja lettem a csapatnak. A harmadik évemben pedig már tényleg minden poszton játszottam. Volt olyan mérkőzés, hogy a támadásban center voltam, visszaúszásnál már centert fogtam, majd labdaszerzés után kiúsztam szélre, majd vissza a centerbe. Nagyon élveztem ezt a három évet, itt már nem éreztem tehernek, hogy ennyi poszton kell játszanom egyszerre. A szombathelyi éveimnek sajnos idén a koronavírus vetett véget, amely következtében idő előtt befejeződött a szezon. A körülmények hatására az AVUS anyagi okokra hivatkozva önként távozott az OB1-ből, így közös megegyezés alapján egy másik első osztályban szereplő klubhoz csatlakoztam. Jelenleg a Tatabánya vízilabdacsapatát erősítem, ahol elsődleges célom a fejlődés és a minél jobb helyezés elérése az új csapatommal.

Terveink szerint portálunk kiemelt figyelmet fog fordítani Krisztián Tatabányai szereplésére. Ott leszünk a fontosabb mérkőzéseken és közvetíteni fogjuk azokat az olvasóink számára.

Olvasta már?

A koronavírussal küzd a búcsi ápoló

Hatyina Olivér a Szent László Kórház infektológiai részlegén dolgozik ápolóként. A búcsi fiatalember viszont…

2021.01.19.

Megkezdődött az Esterházy-emlékév

Január 6-án megkezdődött az Esterházy János-emlékév a gróf születésének 120. évfordulója alkalmából. A rendezvénysorozatba…

2021.01.19.

A keszegfalvai nyerő páros

A keszegfalvai nyerő párost, Laki Rékát és Dollyt, a kutyás frizbi kedvelőinek nem kell…

2021.01.19.

Regisztráció nélkül, de folyamatos tájékoztatással zajlik majd a tesztelés Komáromban

Komárom városa közzétette az információkat a héten zajló teszteléssel kapcsolatban: Komáromban a hét folyamán…

2021.01.20.

Megújul a Marianum épülete

2,1 millió euró támogatást kapott Magyarország Kormányától, és 300 000-et a Nagyszombati Főegyházmegyétől a Marianum…

2021.01.19.

Szeresd a hazait, válaszd a hazait!

A 2020-as évben a koronavírus terjedésének megállítása érdekében hozott szigorítások nagy kihívás elé állították…

2021.01.19.
KOMÁROM időjárás

Iratkozzon fel hírlevelünkreés küldjük az aktuális lapszámot.

Programajánló
Nem található esemény!
Legolvasottabb