Reggel kilencre beszéltük meg a találkozót Katával a Borozó előtt. Persze tíz perccel korábban ott vagyok, és azon morfondírozom, hogy megérte-e ezért hajnalban kelni. Eredetileg a cikk koncepciója is más volt, a sorozatban az életünkre hatással lévő szakmát gyakorlók mindennapjait akartuk bemutatni – abban változott, hogy nem mehetünk el a komáromi kocsmák és kávézók mellett sem, ezért egyelőre ezzel foglalkozunk –, így ekkor még azzal vigasztaltam magam, hogy a kukások vagy pékek napját bemutató cikkekhez valószínűleg még korábban kell majd kelnem. A Borozó előtt egy furgon áll, mellette rezignáltan egy fuvaros, Kata sehol. Kilenc után tíz perccel be is fut, elnyomom a cigit, és csatlakozom én is, addigra már beírta az árut, meg kezdi rendbe szedni a helyiséget.
Rutinnal nyomja, később ki is derül, hogy már tizenegy éve dolgozik a Borozóban. A Krusóból ismertem Zsuzsikát, jóban lettünk tizenvalahány éve, nekem meló kellett, nem is tanultam sehol, aztán itt kötöttem ki – mondja. Heti két nap dolgozik, meg este bejön zárni, vagy ha sokan vannak, mosogatni. A délelőtt laza, turisták szoktak lenni, most ők se lézengenek. Egyetemisták jönnek ide ebédelni napközben, de az igazi meló estefelé kezdődik.
A Borozót aligha kell bárkinek bemutatni. Az Európa-udvar közepén, a német házban kap helyet a kocsma. Egyetemistakorunkban emlékszem, az volt a halálnap, mikor tízkor bezárt, mert akkor már nem lehetett semmit csinálni.
Délelőtt eldugul a piszoár. Úszik a padló, én pedig nagylelkűen felajánlom, hogy segítek, pultoztam három évig, meg már mosogattam is a Borozóban. Egyszer valamivel éjfél után a frissen elmosott poharakra borítottam fél liter kofolát, majd felajánlottam, hogy elmosogatom. Olyan háromnegyed óráig tartott. Végül felmosom a piszoárlevet. Jó kis nosztalgia. Közben Kata is nosztalgiázik. Arról, hogy milyen volt Charlie-t meghívni a Borozóba.
Elindultam hátra, átmásztam a városi rendőrökön, megtaláltam a menedzsert, mondtam neki, arra gondoltunk, hogy mi lenne, ha a zenekar eljönne egy italra a Borozóba. Meg kell beszélni Veszelovszky Gáborral. Nagyon jó, úgyse tudja őket leültetni, aztán megkérdezett egy zenészt, aki azt mondta, ha Charlie-nak oké, akkor neki is oké. Charlie meg azt mondta, hogy ha mindenkinek oké, akkor neki is oké. Szerencsénk volt. Felhívtam Pistát, hogy kellene a kishelyiség, és mondta, hogy tele vagyunk. Elindultam helyet csinálni, a szomszéd helyiséget átpateroltam a nagyobba, épp végeztem, mikor befutott Charlie. Kaptunk tőle egy aláírást, és whiskey-t ivott. De csap szimplát. Volt egy táblácskánk, amit alá lehetett írni, de megsérült az egyik szódacsatában. És hogy mi a szódacsata? Pistával dolgoztam egy nap, nem hordóból, hanem szifonokból adtuk akkoriban a szódát. Kértek tőlem három decit, akkor még két hűtőben tartottuk, és Pistával egyszerre vettük ki a szifonokat, én meg mondtam neki, hogy én nyertem. Pista meg elkezdett locsolni vele, aztán kergetőztünk az épület körül. Azóta hagyomány.
Szóval ez a legszebb emlék. Meg a Bordó Sárkány, meg hogy Lovasi reggel nyolckor ment el innen egy átbulizott éjszaka után. Meg hogy a Komáromi Napokon mindig nagy a hajtás.
Eleinte nem tudtuk, hogy mennek a Komáromi Napok. Elfogyott a sörünk, beültünk a taxiba, bementünk a benzinkútra, és vettünk sok dobozos sört. Elfogyott. Elmentünk megint, valahonnan még szereztünk egy hordó sört. Nem voltunk képben, hogy milyen a Komáromi Napok. Akkor még volt 0-24-es engedélyünk a várostól. Tízkor lefeküdtünk itt, hálózsákot terítettünk a padokra, tizenegykor meg ki kellett nyitni. Kanapé sem volt akkor. Sógoromtól kaptuk meg az első kanapét, a detoxot. Kő-papír-ollóval eldöntöttük, ki megy haza zuhanyozni. Én nyertem, lefeküdtem, aztán délután háromkor visszajöttem, mondtam Zsunak, hogy mehet ő.
Ha már nehéz pillanatok, Kata szerint a legrosszabb az volt, mikor bejöttem, és úsztunk a szennyvízben, délután háromkor felhívtam Zsuzsit, hogy nem mehetnék-e haza, mert büdös van, előbb itt volt az adóhivatal, lefogyott a CO-palack, és már nincs másik.
A Kata által említett Zsuzsika igazából Bognár Zsu, a Borozó tulajdonosa. Ritkán látni a pult mögött, csak alkalmanként ugrik be, mikor szükséges. Ha Pistával együtt pultoznak, őt nézik főnöknek, Zsut pedig mosogatókislánynak. Azt mondja, ilyenkor azért csorbul a hiúsága.
A Borozó 2008-ban indult. Előtte más kocsmák működtek a helyén, a Vitis majd a Cyparis. Az utóbbi tulaját már működés közben megkörnyékezte Zsu és párja, és sikerült is vele megegyezni, hogy ha véletlenül a hely bezárása mellett döntene, akkor ők legyenek az elsők, akiket megkérdez, megveszik-e. 2008-ban eljött ez a pillanat.
Az első három év fuldoklás volt, érett a gazdasági válság. Sokszor ültem itt szombat este egyedül, néztem, ahogy az emberek mennek valahova máshova. Eljutottam addig a pontig is, hogy fel kéne adni, mert ami nem megy, azt nem kell erőltetni. Csak hát beterheltük a lakásomat kölcsönnel, amiből megvettük a Borozót. Nem volt választási lehetőség, muszáj volt továbbmenni. A negyedik év jobb lett. A lyukakat betömtük, aztán kezdődött a fejlődés. Kitaláltam a BTK-t (a Borozós Tagsági Könyvet), meglepően népszerű lett, végre elkezdtek ide járni az egyetemisták. Egyetemi bulik voltak, csináltunk italakciókat. Kulturálisan a táncház volt az első komolyabb rendezvénysorozat, ami itt kezdődött, és adott egy lökést, hogy kulturális téren is fejlődhetünk. Szerencsés voltam, mert mindig megtaláltak ezek a dolgok – mondta Zsu.
A Borozó nem csak kocsma szeretne lenni, hanem közösségi hely is, és ez teljes mértékben tudatos koncepció.
Sokan mondják és érzik úgy, hogy jó ide tartozni. A komáromi diákszervezet, a JóMóD is itt talált otthonra. Ez egy nagy család. Egy festés alkalmával például segítségre volt szükség, és kitaláltuk a Borozó Tuning Show-t: seperc alatt szerveződött egy brigád. A vendégekkel gyakorlatilag szétszedtük, majd összeraktuk a Borozót. Ettük a zsíroskenyeret, persze ittunk is mellette bőven, de akkor éreztem először azt a visszacsatolást, hogy nem csak egy sörre térnek be az emberek, hanem hazajönnek.
A titkot Zsu szerint a magánéletében kell keresni. Korán egyedül maradt, így azóta minden közösségben a családot kereste. A célkitűzés pedig az volt, hogy Borozóval olyasmit csináljanak, ami máshol nincs. Ez a kettő pedig egész jól összecsengett, úgy tűnik.
Mindez persze csapat nélkül elképzelhetetlen. Kata a legrégibb bútordarab, ez a tizenegyedik éve. Barátok voltunk, és úgy adódott, hogy kell valaki, akkor még egyedül dolgoztam. És idejött, itt ragadt. Ez volt a „Zsukatás” időszak. Váltásban dolgoztunk, és akkor még kisegítő staff híján a hétvégéken egymáshoz jártunk be mosogatni is. Kemény, emlékezetes évek voltak. Barátságot keverni az üzlettel nem ajánlott, szokták mondani, nekünk valahogy bejött. Soha nem próbáltam főnök lenni, nem készen kaptam, ami most van, hanem eleinte baromi sokat melóztam fizikailag és szellemileg is, ezért tudtam jól, hogy miről szól ez a munka. Ez egy sokkal bonyolultabb hivatás, mint amilyennek látszik kívülről. Katával úgy működtünk, mint egy szerzőpáros, nélkülözhetetlen részem azóta is. Négy évvel később befigyelt Pista, ő most van itt hét éve. Vele is jóban voltunk már előtte is. Mikor az Irish-t átadta az akkori tulaja, Pista munka nélkül maradt, akkor jött ide – nélküle sem lenne semmi ugyanaz. Andika is itt volt öt évig… Nem volt jellemző sosem, hogy valaki pár hónapig maradjon csak. Akik úgy jöttek, azokról tudtuk előre, hogy meddig terveznek maradni, de ők is jól belepasszoltak a kaotikus rendszerünkbe. A döntéseket is általában közösen szoktuk meghozni.
Zsu egyik legjobb élménye az volt, mikor az egyik ballagó osztály termét Borozó-stílusban díszítették fel alma materében, a Selye gimiben. A legrosszabb pedig az egyetem hallgatói önkormányzatával kapcsolatos.
Kata azt mondta Zsuról, hogy ő a lelke a Borozónak, habár ő ezt nem érzi így, mert a nagyközönség számára kevéssé látható módon veszi ki a részét a Borozó életéből. Már ötéves lesz a lányom, és nem is leszek már annyit itt, mert máshol nagyobb szükség van rám. Háttérmunkás vagyok, intézem a dolgokat, szervezem a koncerteket, táncházakat, előadásokat, bár mostanra nagyrészt szinte már ez is önműködő. Egyébként rossz érzés nem jelen lenni, hiszen kimaradok egy csomó mindenből. Szeretek teóriákat gyártani, és megmagyarázni, hogy miért jó úgy, ahogy éppen van, ezt tartom az egyetlen hatékony túlélési módnak. És úgy érzem, hogy jól van ez így, megtettem mindent, hogy ez már az én fizikai jelenlétem nélkül is működjön. Nálam most a lányom élvez abszolút prioritást és ez mindenért kárpótol. Csak néha gáz, hogy sokan azt sem tudják már, ki vagyok.
A koronavírusos akadályt sikerrel vették. A látogatási tilalmat tartalékokból élték túl, azonban Zsu azt mondja, az volt a szándék, hogy senkit ne kelljen elengedni. Pályáztak támogatásra, és szerencsésen jöttek ki a helyzetből. Az elviteles időszakban pedig az emberek egészségének megóvása érdekében nem nyitottunk ablakot. Ismerem annyira a vendégeinket, hogy tudjam, itt egy minifesztivál lett volna. Nem mentek volna haza, miután megkapják az italukat. Érthető, rég látták egymást, ki tudnak szabadulni végre. Mikor kezdődtek a normális enyhítések, akkor nyitottuk a teraszt. Mikor pedig újra lehetett kocsmába járni, minden olyan volt, mint előtte.
A Borozónak állandó fellépői is vannak. A táncházak mellett itt szokott koncertezni Emmer Péter, a Triton, a NowEmber és a Bordó Sárkány. Ez utóbbi zenekart a véletlennek köszönhetik. Van egy barátom, aki ismerte őket, és mondta, hogy jönnek haza Prágából, és keresnek egy levezető bulihelyszínt, nem kérnek sokat: kis útiköltség, meg kaja legyen, befogadjuk-e őket? Működött a kémia, 2013 óta rendszeresen visszajárnak. Készült is legutóbb egy teraszontáncolós-zenélős videó, akkor volt a frontember harmincadik születésnapja. 75 foglalásunk volt aznap estére, és olyan energiák keringtek a levegőben, hogy még a rendőrök is megkegyelmeztek nekünk: itt állt a rendőrautó, kimentem, és már készültem a szöveggel, de tíz perc után elmentek. Aztán a következő járőrözés alkalmával azért már beraktuk a teraszt. Az ilyen jellegű zajos esték szerencsénkre nem nagyon zavarják a felettünk lakó főbérlőnket, ezeken a rendezvényeken ő is részt szokott venni.
S hogy összességében milyen hely a Borozó? Nem akartunk koktélozós, afféle „előkelő” hely lenni, az egyetemisták miatt pedig relatíve alacsony árakat lőttünk be, jelenleg szerintem a középkategóriában vagyunk. Nem a profit az elsőszámú cél. Egyszer emeltünk árakat pár éve, nyolc év után, összességében pedig kétszer. Az pedig olyan áremelés volt, hogy a könyvelőm azt mondta, ilyen árakkal nem dolgozhatsz tovább, és kikalkulált több dolgot, aminek a felét aztán jóváhagytam. Utólag azt mondta, tudta, hogy csak a felét fogom. 🙂 Mindig az volt a filozófia, hogy kigazdálkodjunk annyi pénzt, hogy tisztességes fizetést tudjak adni azoknak, akik itt dolgoznak, hogy én is meg tudjak élni belőle, és a legfontosabb: a vendégeink is elégedettek legyenek, és senki ne érezze magát lehúzva. Az italakciókat pedig véletlenszerűen választjuk ki. Ha én dolgozom, akkor általában a Jägermeister akciós.
Ritkán járok más kocsmákba, azt olyankor kirándulásnak fogom fel. Ha itt vagyok, mindig elkezdek dolgozni egy idő után, ez szakmai ártalom. Azért jó elmenni máshova, mert ott nem (mindig) érzek késztetést összeszedni a poharakat, meg nem azt sasolom, hogy kinek üres a pohara, vagy kitől kellene megkérdezni, hogy mit kér. Ha csak bulizni jövök, akkor is ez a vége. A hely egyébként mindig dohányzó volt. Amikor megkaptuk a kistermet, volt egy kósza gondolat, hogy csináljuk meg nem dohányzóra. Aztán fölfedezték a kis helyiség sajátosságait, hogy lehet itt privát bulikat, meg szülinapokat tartani, akkor pedig a nem dohányzás ment a levesbe. A véleményem erről egyébként az, hogy ha egy kocsmában, ahová lazítani megy az ember, nem lehet dohányozni, akkor hol?
Egy kocsmát bemutatni nem olyan nehéz, csak le kell írni a kínálatot, hogy néz ki, lehet-e bent dohányozni, milyen a személyzet, vizezik-e a sört meg a töményet, mennyibe kerülnek a dolgok, rossz-e a kávé. Ha mélyebbre akarunk menni, beszélgetünk a pultosokkal, a tulajjal, ha pedig még mélyebbre, akkor a vendégekkel. Hogy megtudjuk, ténylegesen milyen hely a Borozó, el kell mennünk oda. És valószínűleg marasztalni fog.
Cikkünk a jelenlegi járványvédelmi korlátozások előtt készült.
