Vetter Jánossal, a komáromi Gépipari és Elektrotechnikai Szakközépiskola húsz éve hivatalban lévő igazgatójával az Ipari múltjáról és jelenéről, valamint a demográfiai kihívásokról beszélgettünk. Szóba került az oktatást uraló normatív támogatási rendszer is, amely nem segíti az oktatás színvonalának növekedését.
A Komáromi Ipari Szakközépiskola több mint hatvan éves múlttal büszkélkedhet. Az intézmény anno összefonódott a hajógyár tevékenységével, ami azért nem úgy teljesít, mint az ötvenes években – bár épp tavaly jelentették be, hogy ismét hajót építenek. Hogyan vette az iskola ezt az akadályt?
Nem szívesen öregbítem az iskolát, de már hetvenéves. ’51-ben alakult, idén ünnepeljük a hetvenedik születésnapunkat. Annak idején a hajógyár vállalati iskolájaként jött létre, és hosszú évtizedekig biztos bázisa volt a szakemberképzés terén. Nem csak a végzős 18-19 éves korosztály jelentett számukra munkaerőt, hiszen a hatvanas-hetvenes években a hajógyárban dolgozók esti iskolában érettségit szerezhettek az Ipariban. Nagyon erős szimbiózisban működtek több évtizeden keresztül. A nyolcvanas években kezdett profilt váltani az intézményünk, elindult egy átcsoportosítás. ’78-ban az építészeti szak indítása a bősi erőmű megtervezésével függött össze. Az iskola megpróbált reagálni a kihívásokra, és a várható munkaerőpiaci lehetőségekre. Nem sokkal később az elektrotechnikai képzéssel bővültünk, az építészet pedig kikerült Ógyallára. A harmadik szakunkon a kilencvenes évek elején kezdődött a képzés, ez pedig a műszaki és informatikai szolgáltatások a gépiparban elnevezésű irányzat, ami a kor kihívásainak próbált eleget tenni. Itt a közgazdaságtan, a könyvelés és az informatika került a középpontba. Mondhatjuk, hogy három-négy évtizede nem úgy működik az iskola, mint a hajógyár elsődleges utánpótlásbázisa. Bár az intézményünk fokozatosan eltolódott más irányzatok felé, a végzőseinknek nem jelentett hátrányt, hogy a hajógyárnak nem úgy megy a szekér, ahogy régebben. Az innen kikerülő szakemberek probléma nélkül találtak munkát így is.
Negyedik ciklusát tölti az iskola élén. Milyen nehézségekkel szembesült az elején, és hogyan sikerült ezeket orvosolni?
2002-ben lettem igazgató. Az első években az iskola infrastruktúráját, működését kellett kicsit rendbe rakni, újítani. A kazánház cseréjével, az épületek modernizálásával foglalkoztunk. Akkoriban lett fenntartónk a megye, és úgy éreztük, ők is partnerek abban, hogy minél jobb kondícióban legyenek az iskolák. Természetesen nem mindent tudtunk akkor megvalósítani, van, ami máig húzódik, pedig folyamatosak a felújítások. Az utóbbi években nyílászárókat cseréltünk, szigeteltük az épületet, energetikai szempontból javítottuk a mutatóit. Mindemellett tavaly a műhelyeket is sikerült korszerűsíteni.
Megválasztása után azt nyilatkozta, hogy egyfajta demográfiai mélypont jön, hiszen 2006-2008 között született a legkevesebb gyerek Komárom környékén. Valóban így volt?
Ha jól emlékszem, a nyolcvanas évek elején még kétezer gyerek született a komáromi kórházban, 2000-ben pedig csupán nyolcszáz. Húsz év alatt tehát több mint a felével esett vissza a születések száma csak Komáromban. Arra konkrétan nem emlékszem, melyik volt a legtragikusabb év. Mindenesetre az alacsony születésszám azt eredményezte, hogy a középiskolákba jóval kevesebb diák jelentkezett, ráadásul ezzel párhuzamosan megnőtt a kínálat is. Egyházi iskolákat, magániskolákat alapítottak, nőtt a piac, miközben a “vásárlók”, tehát a diákok száma csökkent. Nem egy iskolát zártak be az utóbbi 10-15 évben, hiszen nem volt érdemes fenntartani őket. Szerencsére ilyesmi nem sújtotta az Iparit. Működni tudunk, bár tény, hogy nem azzal a létszámmal, mint az ezredforduló elején.
Korábban elterjedt vélemény volt, hogy két ipari van Szlovákiában: a kassai és a komáromi. Okozott fókuszvesztést a szakközépiskolák elterjedése?
Bizonyos mértékben igen. Annak idején az ipari valóban Kassát és Komáromot jelentette. Ahogy említettem, a komáromi Ipariból nőtte ki magát az ógyallai építőipari, illetve az érsekújvári Elektrotechnikai Ipari Középiskola. Ez már a 70-es, 80-as években fókuszvesztést eredményezett, ahogy az is, hogy a korábbi inasiskolákat átminősítették szakközépiskolákká. Onnantól pedig nem egyértelmű, hogy melyik iskola biztosít hároméves szakmunkás-képzést, és melyik az, ami négyéves képzés után érettségi bizonyítványt ad. Szerintem ez nem volt szerencsés lépés. Az iskoláknak így többet kell tenniük, hogy láthatóvá váljanak. Ezért is szeretnénk az Ipari brandjét megőrizni a köztudatban, még ha a nevünk mára Gépipari és Elektrotechnikai Szakközépiskolára is változott.
Napjainkban boldog-boldogtalan diplomát szerez, hiszen ez a munkaerőpiaci elvárás. Hogyan tudtak reagálni erre a változásra?
A diáklétszám csökkenése nem csak a középiskolákat érintette érzékenyen, hanem pár év csúszással a főiskolákat is. Ennek eredményeképp sokkal könnyebb bekerülni a felsőoktatásba. Meglepődtem, mikor pár éve láttam, ahogy az utak mentén az óriásplakátokon azzal csábítják magukhoz az egyetemek az érettségizőket, hogy náluk könnyű diplomát szerezni.
Ezzel ellentmondásba kerültünk. Régen már bejutni is nehéz volt az egyetemre, majd a diploma megszerzése is kihívást jelentett. Ez adta a rangját a diplomának. Ráadásul új egyetemek, főiskolák is elkezdtek alakulgatni, kihelyezett karokat létrehozni, ezzel pedig egyértelműen hígítottak az oktatás színvonalát. Valójában manapság úgy néz ki, hogy egyetemi diplomát szerezni csak elhatározás kérdése. Nem az egyetemeket bántom, ők is a piacról élnek. Ha túl szeretnének élni, ahhoz diákok kellenek.
Jellemzőbb, hogy a humán szakokból van magyar nyelvű képzés, míg a reál tárgyakból nincs. Lát ebben problémát?
Nem igazán. Nem láttam felmérést, hogy mennyien kerülnek magyar középiskolából műszaki egyetemre. Nem tudom mennyire életképes az olyan magyar tanítási nyelvű egyetemi képzés, ami azért színvonalat is tud garantálni, és nem attól függ a léte, hogy bejelentkezik-e még két diák. Lehetséges, hogy a humán szakokra többen jelentkeznek, a műszaki szakok között jobban szétoszlanak a diákok. Tanulnak fiatalok magyar középiskolákból gépészeten, elektronikán, közgazdaságtanon, és folytathatnám. Sokkal szélesebb a reál paletta. Az egészből nekem az jön le, hogy épp a nyelv miatt nem lenne annyira életképes egy magyar nyelvű képzés műszaki tárgyakból. Akik magyar középiskolából mennek, nem küzdenek nyelvi akadállyal, maximum csak a tanulmányaik elején. Ráadásul úgy gondolom, jó az a tudás, amit a szlovákiai egyetemeken szerezhetnek meg a diákok.
Slágertéma a koronavírus, elmaradnak az érettségik. Hogyan veszik ezt az akadályt azzal a rutinnal felvértezve, amit tavaly szereztek?
Tavaly meglepetésként ért bennünket, hiszen ilyesmi nem történt mostanság. Idén benne volt a levegőben, mára pedig realitássá vált. Nem nagyon van más alternatíva. Tavaly márciustól távoktatás van, és bár minden iskola igyekszik a legjobbat kihozni a helyzetből, azért az osztálytermi oktatás sokkal többet ad. Teljes mértékben egyetértek a minisztérium döntésével, a megajánlott jegy nagyjából tükrözi a megszerzett tudást. A diák pedig szóbelizhet, ha máshogy érzi. A szakérettségin a kötelező tárgyak mellett vannak szaktantárgyak, amiből már április végén vizsgáznának a tanulók. Idén ott is átlagot számolunk. A valóságban az érettségi azt jelentette volna, hogy a diák húz egy kérdést, aztán a műhelyben legyárt valamit, vagy a laboratóriumban elvégez egy mérést. Azután jött volna az elméleti vizsga májusban. Idén legalább tiszta vizet öntött a minisztérium a pohárba, mindenki tudta, mire lehet számítani. Ez van, ehhez kell alkalmazkodnunk.
A népszámlálás éve van Szlovákiában. Az előző ilyen alkalomkor döbbenetes fogyást láthattunk a magyarságban. Milyen kihívások elé állíthatja az iskolákat, ha folytatódik ez a tendencia?
Olyan kihívás ez, amivel a kétezres években szembesültünk. A normatív támogatási rendszerben az alfa és az omega a diáklétszám. Ez alapján határozzák meg a költségvetést, ha kevesebb a diák, kisebb pénzből működik egy iskola. Ha csökken a magyarság, akkor ez további gondokat eredményez.
Jól értem, hogy másfajta modellt tartana megfelelőnek?
Úgy gondolom – és mondhatom, hogy a legtöbb iskolaigazgatóval és oktatásügyi szakemberrel egyetértésben –, hogy ez így nem jó. Szükségszerűen harcolnak az iskolák a diákokért, ilyen a rendszer. Előfordulnak olyan anomáliák is, hogy félévkor átvesznek diákokat egyik iskolából a másikba, mert az több pénzt eredményez. Arra akarok kilyukadni, hogy ha csak a diáklétszám a mérvadó, akkor ez a színvonal romlásához vezet, hiszen nem egy komoly megmérettetés után kerül be a diák az oktatási rendszerbe, hanem csak azért, mert jár vele együtt egy bizonyos összeg. A minisztériumban felmerült már ennek átértékelése, ami valamiféle kombinációja lenne a diáklétszámnak és az osztályok számának. Könnyebbséget adna az iskolának, ha így határoznák meg a költségvetést. Magyarán jelenleg az számít, hogy egy osztályban harmincan vagy huszonöten vannak. Ha viszont osztályszámra járna a finanszírozás, akkor lehetnének benne bármennyien. Mindenképp jobb irány lenne, mint a mostani.
A minisztériumban hogyhogy a felsőoktatás átalakítása a téma, és nem ez?
Nem ismerem a Duna24 perszonális hátterét, de gondolom egyetért abban, hogy ha az ön főnöke havonta változna, tehát mindig más lenne, aki utasítást ad, akkor az megnehezítené az ön életét. Valami hasonló a helyzet a minisztériumban, nem tudok pontos számot, de 20-25 miniszter váltakozott eddig a tárca élén ’89 óta. Nem lehet úgy végigvinni egy reformot, hogy a miniszterek személye kétévente vagy félévente változik. Jellemző, hogy egy ciklus alatt három-négy miniszter is helyet cserél egymással az oktatásügy élén. Így nincs min csodálkozni, ha időnként felmerül egy jó gondolat, de nem tudják megvalósítani, mert új emberek jönnek. Belemelegedni a funkcióba is időbe telik, aztán mire nekifognának a reformnak, már más a miniszter. Nincs stabil oktatáspolitika, nincs stabil, a kormányok összetételétől független irány, amit keresztülvinnének az évek során. Így nehéz hatékonyan teljesíteni.
