Lajos András szülőfaluja Dunamocs, a Selye János Gimnáziumban érettségizett. Tizenhét éves pályája során játszott a Vígszínházban és a Szputnyik Hajózási Társaságnál (Bodó Viktor társulata volt) is, jelenleg a Miskolci Nemzeti Színház színésze. Tavaly az Észak-Magyarország napilap közönségszavazásán az évad színésze lett. Vele beszélgettünk drámáról, honvágyról, színházról, lezárásokról és megnyitásokról Miskolcon az aMűvész Klubkávézó teraszán, ahol András már többször is fellépett.

Dunamocsról indultál, aztán Selye Gimi, Újszínház, Vígszínház, Szputnyik, ismét Vígszínház és végül Miskolc. Hol érezted magad a legjobban?

Mindenhol jól tudtam érezni magam. A Jóisten mindig olyan helyzetekbe sodort, amiből tudtam tanulni, amiben találtam pozitívumot a nehézségek ellenére. Épp tegnap próbáltuk a Feketeszárú cseresznyét, az abban szereplő néptáncot újítottuk fel Fűzi Attila koreográfussal. Az egyik mozdulatnál meghúzódott a derekam, a földre kerültem. A körülöttem tartózkodó emberektől három percen belül kaptam fájdalomcsillapítót, izomlazítót, derékövet, elérhetőséget masszőrhöz és kölcsönautót, hogy eljussak oda. Este a Déjá Vu mozgásszínházi előadást próbáltuk. Mikor elmondtam a helyzetet Bodor Johanna koreográfusnak, azt mondta, bármikor leülhetek a táncpróbán, és adott két tasak Flector-port. Figyelnek rám. Nyilván nem csak rólam szól az egész, tétje van, jövő héten bemutató. Nem csupán önös érdek, hogy épségben maradjak, hanem a társulaté.

Komáromban a Selye Gimi sokat adott, Keszegh István volt az osztályfőnököm a matematika-osztályban. Neki az volt a hitvallása, hogy bárki bármiben jó, azt értékeli. Így kaptam eredményes szavalóverseny után kitűnő érdemjegyet matematikából. Arra sarkallt, hogy bármiben vagyunk jók, abban erősödjünk. A Hajós néptáncegyüttes vezetőjét Keszeg Istvánnak hívták, a gimis évek alatt oda is jártam. Máig elkísérnek az ott tanultak: a mozgáskultúra, a fizikai állóképesség. A Feketeszárú cseresznye előadása után többen mondták, hogy milyen élvezetes nézni, ahogy néptáncolok. Emellett pedig neveltek is a Hajósban. Amikor jónéhány próbáról hiányoztam, akkor Keszeg Pista nem vitt el filmforgatásra a Tátrába – gyertyás táncot adtak elő. 

Ezzel nem azt érte el, hogy abbahagyjam, hanem mint a kisangyal kezdtem járni. Mikor az Újszínházba kerültem, még akkor is visszahívott hétvégi fellépésekre, olaszországi, svédországi turnékra.

A gimiben negyedikben Kiss Péntek József rendezte A dzsungel könyvét, a közönséggel együtt azóta is emlegetjük azt az előadást. Szabó Csilla nyári színjátszó táborokat szervezett, drámajátékot játszottunk, színházi rendezőkkel találkoztunk.  

Gáspár Tibor és Lajos András David Eldridge: Ünnep című, Thomas Vinterberg, Mogens Rukov és Bo Hansen Dogma-filmje nyomán írott darabjában
Fotó: Éder Vera

Mikor Pestre és Pozsonyba is jelentkeztem, de nem vettek fel, az Újszínházban találtam magam stúdiós képzésen. A délelőtti próba és az esti előadás között az ott játszó színészek foglalkozásokat tartottak színészmesterségből, művészi beszédből, illetve szerepeltünk egy-két előadásban csoportos szereplőként. Tulajdonképpen egy színházi gyakorlat volt.

Mikor felvettek oda, mentem Keszegh tanár úr ablaka alá – aki sajnos két éve elhunyt –, és kiabáltam, hogy fölvettek, tanár úr, fölvettek.

Ahol most ülünk, aMűvész Klubkávézót tavaly tavasszal nyitotta Balázs Pista barátom, aztán egyből beütött a járvány. Ősszel tudott újra kinyitni, meg most, pár hete. Már hoztam ide is versfelolvasásokat, amik hála Istennek jól sültek el. Pistának köszönhetően sikerült megismernem a miskolci közösségi élet jeles résztvevőit, képzőművészekkel, szobrászművészekkel, gazdaságvédelmi nyomozóval, a miskolci vízművek műszaki igazgatójával ismerkedhettem meg. Korábban is, és most is jó emberek vesznek körül.

(Cigivel kínálom, nem kér)

Képzeld el, szerephez kötöm. Az Ünnepet próbáltuk, Szabó Máté rendezte, egy Christian nevű szereplőt játszottam, aki családi abúzus áldozata volt. Az édesapja molesztálta őt meg az ikertestvérét, az ügyet pedig az apa születésnapi ünnepségén robbantja ki Christian. A Vinterberg-féle Születésnap színpadi adaptációja. Máté akkor jelezte, hogy pocak nem fér bele. Az olvasópróba előtt egy hónappal elkezdtem heti hatszor negyven percet edzeni, emellett pedig életmódot váltottam. A premierre kilenc kilót fogytam, három hónap munkája árán. A cigi ugyanígy: jól esik, ha buliban elengedi magát az ember, korábban néha rágyújtottam, az Ünnep próbafolyamat alatt teljesen elhagytam. Aztán elkezdtük próbálni a Feketeszárú cseresznyét, a szerepem Dusán, a Bácskában élő módos gazda, egy uradalom vezetője, aki habzsolja az életet, minden este cigányzene szól nála és dohányzik. Akkor rágyújtottam, egészen tavaly novemberig, amikor engem is utolért a koronavírus.

Mennyire nehéz hazavinni a szerepet, a munkát?

A családommal Pesten élek, keddtől szombatig próbák, előadások Miskolcon, vasárnap-hétfőn pedig otthon vagyok. Az utóbbi években a szabadidőmben nappal és éjszaka egyszemélyes előadásokat tanultam meg. Az egyik egy verses összeállítás, mikor azt Varga Emese dramaturg Őrsújfalun látta, megkérdezett, hogy volna-e kedvem Soóky László egyszemélyes darabját előadni, az Egy disznótor pontos leírását 2017. májusában. Egy évvel később jött a Papa különböző hangszereken hegedül, amit Soóky rám írt, egészen elképesztő érzés volt. A harmadik 2019-ben A bőgős fia meg az ördögök című pajzán mese, mindegyik hetven-nyolcvan perces.

Ha adott egy munka, nagyon sokat foglalkozom vele, a próbák után rengeteget készültem ezekre az előadásokra. Ha hangszeren kell gyakorolnom, éjszaka bent maradok a színházban, otthon a panelben erre nincs lehetőség. Tavaly március 10-én játszottuk utoljára a Feketeszárút, elkezdtünk próbálni, legközelebb júliusban volt előadásunk. Játszottunk októberig, aztán roló. November-decemberben a Producereket próbáltuk, egy zenés musicalt, amiben főszerepet kaptam. Béres Attila rendezte, készre megcsináltuk, de még nem látta a nagyközönség, június 18-án visszük nézők elé. Összetett zenei anyaga van, a százoldalas szövegkönyv mellé négyszáz oldalnyi kotta jár.

Milyen következményekkel jár egy ilyen hosszú lezárás?

Az igazgató mellett négy rendező tagja a Művészeti Tanácsnak Miskolcon: Béres Attila, Szabó Máté, Rusznyák Gábor, Keszég László, Szőcs Artur. Ők szerkesztik meg az évadtervet, tavaszra mindig készen van. A járvány miatt az idénre tervezett tizenhat bemutató helyett kilencet tartottunk, ráadásul a színház évtizedek óta először nem hirdetett bérletet. Már tavasszal elmaradt százhúsz előadásunk, és nem láttunk rá esélyt, mikor tudnánk ezeket bepótolni.

Végig maszkban próbáltunk, napi nyolc órában, alkalmaként gyorsteszttel kezdtük a napot. Elképesztően hiányzik a közösséggel való interakció, a közös élmény. Egymásra vagyunk utalva a rendezővel, a színész, táncos és zenész kollégákkal, akik részt vesznek az előadás létrehozásában, a szakmai tapasztalatunkra támaszkodva hozunk létre produkciókat. Hogy milyen fogadtatása lesz a nézők körében, fogalmunk sincs. Nincs visszajelzés.

A miskolci közönség elképesztően szereti a színházat. Naponta kapunk üzeneteket akár a Facebookon, hogy nagyon várják már a nyitást. Június harmadikán Nagyváradon lépünk fel a Feketeszárú cseresznyével, ami Trianon idején játszódik. Nagyon kíváncsiak vagyunk, hogy a határon túl milyen fogadtatásban részesül.  (Interjúnk május 19-én készült, a trianoni döntés évfordulójának előestéjén a nagyváradi közönség telt házas érdeklődéssel várta a Feketeszárú cseresznye előadást, melyet a végén éljenzéssel, állótapssal jutalmaztak – szerk.) „Először játszottuk határon túl az előadást. A nagyváradi közönség értette és értékelte az előadás humorát, ám sok színpadi helyzetben a megrendültség, kiszolgáltatottság érzése volt tapintható. A színpadon magyar-szerb dialógusok viadala zajlik. Nagyváradon a magyar-román nyelv párhuzamos létezése tölti ki a mindennapokat. Felemelő volt ott játszani. Az még inkább emelte az est fényét, hogy színpadi partnerem, Czvikker Lilla szülővárosa Nagyvárad. Történt mindez akkor, amikor a Bihar megyei önkormányzat elnökének, Ilie Bolojannak az a terve, hogy egyetlen közös intézménybe szervezné a Szigligeti Színházat, a román Regina Maria Színházat és a Nagyváradi Állami Filharmóniát, méltatlan helyzetbe hozva a társulatok tagjait, ellehetetlenítve a további szellemi fejlődés lehetőségét. Elkeserít, hogy napjainkban kulturális intézményeknek nemzetiségtől függetlenül az önállóságukért kell küzdeniük!” – fűzte hozzá az előadás után, június 6-án Lajos András. 

Első próbálkozásra nem vettek fel Pozsonyba és Budapestre sem. Nem szegte kedved?

Tettem egy kísérletet arra, hogy ökonómiára, közgazdaságtanra felvegyenek Pozsonyba, de már a felvételin idegennek éreztem magam. A színjátszással pedig úgy vagyok, hogy amíg szükség van rám a szakmában, addig csinálom, azóta pedig hála Istennek folyamatosan kapom a lehetőségeket. Ez a helyzet arra enged következtetni, hogy talán érdemes ezzel foglalkoznom.

Már a gimiben tudtad, hogy színész leszel?

Inkább a környezetem tudta. Mikor nem készültem az órákra, mindig cirkalmas körmondatokban fogalmaztam meg a tanárnak, hogy miért nem. Jól, humorosan sültek el a magyarázatok, a többiek mondták, te úgyis színész leszel. Jóska bácsi március 15-i műsorokat is szervezett, ott aztán énekeltem, szavaltam, táncoltam. Az egyik ilyen eseményt közvetítette a Duna TV is a Klapka térről, pár éve került a kezembe a felvétel, és én voltam a legjobban meglepődve, hogy mennyi mindent csináltam: konferáltam, verset mondtam, énekeltem és néptáncoltam is.

Aztán jött az Újszínház. Milyen volt a nagyok között szerepelni?

Nagy Zoltán, Nagy Mari, Gosztonyi János, Falvay Klára, Galkó Balázs, Szabados Zsuzsa tanítottak, egyebek mellett Derzsi János, Helyey László, Gáspár Sándor, Bánsági Ildikó, Bubik István volt a társulat tagja. Az ember – legalábbis én – először félszegen közelít. Megtörtént, hogy a Cseresznyéskert előadásban

a harmadik takarásból kellett a párommal bekeringőznöm a színpadra, de útban volt egy lámpa. Fogtam, arrébb toltam, hogy kényelmesebben elférjünk. A világosító meglátta, és azt mondta, hogy ha még egyszer hozzányúlsz, eltöröm a kezedet.

Fontos színházi tapasztalás volt, hogy a saját dolgommal foglalkozzak, arra koncentráljak. Tulajdonképpen csak így tud működni a színház: minden feladatnak van felelőse.

Lajos András szülőfalujában, Dunamocson a Papa különböző hangszereken hegedül nyilvános főpróbáján 2018. júniusában. Fotó: Dömötör Ede

Az SZFE elvégzése után a Vígszínházban kezdtél, aztán jött három év Szputnyik, majd megint a Vígszínház. Mennyire volt éles a váltás?

Akkor tanul meg az ember leghatékonyabban működni színészként, ha bármilyen stílusú, habitusú rendezővel képes együtt dolgozni. Szükség van színészi alapállapotként a nyitottságra. Ha a rendező kér tőled valamit, amivel nem feltétlen értesz egyet, érdemes kipróbálni, hiszen csak akkor tudsz fejlődni, kimozdulni a komfortzónádból, ha nem csak olyan dolgokat csinálsz meg, amire képesnek tartod magad. Rengeteg rendezővel találkoztunk a képzés során. Negyedévesként a Varrónőket próbáltam a Pesti Színházban, Eszenyi Enikő rendezte. Szerepelt benne Kern András, mellette pedig Pap Vera, Börcsök Enikő, Igó Éva, Hegyi Barbara, Kútvölgyi Erzsébet, Majsai-Nyilas Tünde. Na, oda becsöppenni egyetemistaként! Ráadásul egy forradalmár vasalófiú volt a szerepem.

Pont Kern András volt az, aki magához rántott, és azt mondta, hogy annyira tisztességesen beszélsz velük, hát mondd oda, lökd oda, ne törődj vele, hogy kicsodák.

Felszabadító volt ezt hallani, annyira közvetlen volt. Azóta is gyakran eszembe jut.

A Vígszínház után hogyan jött Miskolc?

Nagy szerepekben, színházi értelemben fajsúlyos szerepekben számítottak rám. Az első vígszínházi időszak hat évig tartott, aztán három év Szputnyik, majd újabb két év a Vígben, szóval tizenegy-tizenkét éve pályán lévő színészként úgy éreztem, szükségem van az ilyen szerepekre, hogy fejlődni tudjak. A művészeti tanács pedig nem hazudtolta meg magát, hiszen valóban nagy, jelentős szerepeket játszom.

Nincs honvágyad?

Ha csak tehetem, hazamegyek a szüleimhez. A szülőfalumban élnek, nővérem pedig a szomszéd faluba ment férjhez. Feleségem érsekújvári születésű, az ő családja is ott él. Amikor az elmúlt pár évben a Soóky-darabokat játszottam Felvidéken, édesapám gyakran elkísért az előadásokra. Szenctől egészen Kisgéresig játszottam, egyszer a Tompa Mihály Országos Verseny megnyitóján adtam elő az Egy disznótor pontos leírását. Amikor nincs Miskolcon próbaidőszakom, és nem online tanulásban vagyok a gyerekekkel, akkor igyekszem hazalátogatni. A nagyobbik lányom nyolcadikos, így önállóan készül, de a kisebbik tavaly volt elsős, vele tanulni kell.

Az év elején minden héten elmentem a szüleimhez másfél napra, akár csak azért, hogy velük ebédeljek, vagy hogy apuval kimenjünk a szőlőbe metszeni. Az, hogy augusztus végén voltam Felvidéken, aztán pedig a vírushelyzet miatt legközelebb decemberben, nagyon megviselt.

Hogyan fogadtak Miskolcon?

Nagyon nyitottak, közvetlenek voltak. Sokkal inkább, mint amit el tudtam fogadni. Idén januárban a Producerek főpróbahetén belezavarodtam a dalszövegbe a színpad közepén. Megreccsentem annak a terhe alatt, hogy minden prózai vagy zenei végszavamra, mozdulatomra egy teljes műszak rendezi át mögöttem a díszletet, a komplett társulat és tánckar mozdul, a zenekari pálca vezényletére negyven ember muzsikál a zenekari árokban.

A felismerés teher volt. Csak akkor lehet túllépni, ha az ember egy három és fél órás darab során minden momentumával tisztában van. Hogy mi a lépés, mi a koreográfia, mit mondok, mit éneklek, hogy veszem a levegőt.

Mikor megkérdezte Béres, a rendező, hogy Bandi, mi a baj?, körülnéztem, láttam, hogy a súgó a dalszöveget az énekelt sorom közben már mondja a következő sort, az asszisztens már mutatja, hogy melyik irányba induljak, a karmester minden lépésemet leköveti, a korrepetítor szintúgy, a koreográfus asszisztens a takarásban csinálja velem a koreográfiát. Ekkor felismertem, hogy lehet, érdemes és kell is egy ilyen fajsúlyos helyzetben ezekre az emberekre támaszkodni.

Lajos András, Simon Zoltán és Czvikker Lilla a Feketeszárú cseresznye című darab bemutatása közben

Nem erre vágyik minden színész?

A felismerésben benne volt, hogy nem szabad hibáznom, csak ezt az állapotot három és fél órán keresztül nehéz fenntartani. Csak úgy sikerülhet, ha pontosan kigyakorlod minden lépésedet és mozdulatodat.

Hogy alakult úgy, hogy a Soóky-drámát személyre szabottan kaptad?

Az elsőt, az Egy disznótor pontos leírását Varga Emesétől kaptam, közösen dolgoztunk az előadáson vele és Soókyval. Miskolcon megtanultam a szöveget, találkoztam velük, a szerző mesélt a szereplőkről. Valós és kitalált karakterek, valós és kitalált helyzetek alkotják a drámát. 1968-ban játszódik, a prágai tavasz eseményeit követően. Komáromban állomásozik a szovjet hadsereg, és megérzik a búcsi disznóvágásról tovaszálló pálinkaszagot, ezért az egész osztag elindul kifelé a faluba. Ez az alaptörténet. 2017. június 17-én volt az ősbemutató Komáromban a Jókai Napokon. Azóta tart az együttműködés Varga Emesével és a Dialóg nonprofit szervezettel. A második, a Papa különböző hangszereken hegedül arról szól, hogy az édesapja hogyan jött haza az orosz fogság után a II. világháborúból, és hazatérve hogyan próbál zenekart alapítani. Össze is rántotta a hangszerrel rendelkező ismerőseit, de játszani nem tudtak. A harmadik faluban a Pepes cigányzenekar véletlenül több lagzira ígérkezett el, mint ahányat meg tudtak valósítani, ezért Pepes megkérdezte tőle, hány nótát tudtok? Mert ha egyikre nem mennek, akkor az egyik násznagy belezi ki őket, ha a meg amoda, akkor a másik. Így lettek zenészek, hogy a Búcsi Jazz zenekar elvállalta első fellépését, a szőgyéni lagzit. A Jóistennel is egyezkedik, hogy segítsen létrehozni a zenekart, és hogy vasárnap szeretne meghalni. Soóky a tudtán kívül mindkét nagyapámat beleírta a történetbe, ugyanis közben tartják a búcsi és a mocsi gyülekezet közötti kántorversenyt, és a nagyapám pincéjénél vitatják meg, hogy is legyen a megmérettetés. Miközben írta, már tudta, hogy nekem szánja.

Az előadást Keszég László rendezte, s a Pátria Rádióban is készítettünk belőle hangjátékot. A harmadikat kifejezetten úgy írta, hogy kértem, írjon nekem egy mesét. Azt mondta, megírja, pajzán mesét! Fandl Ferenc miskolci kollégámat kértük fel rendezni. Ez lett aztán A bőgős fia meg az ördögök című pajzán mesélőszínházi előadás.

Hogyan tud kiteljesedni egy végzős színművész?

Ha olyan helyzetek elé állítják, amiből tud tanulni. Ha kőszínházban olyan helyzetbe kerül, hogy ki kell szolgálni a nézői igényeket, csak zenés darabokban, esetleg mesékben próbálják ki, az kevés. A jövő évadom úgy néz ki a Miskolci Nemzeti Színházban, az egyik egy mozgásszínházi előadás, a másik egy operettfőszerep, a harmadik egy bohózat, a negyedik pedig egy dráma. Szerintem a színház igazgatójának úgy kell vezetnie a színészeket, hogy az egyéni fejlődésekre is figyeljen. Nem elég az, ha a társulatban van 3-5 húzónév, akiket főszerepben szerepeltet, a többieknek meg ami jut. Pláne egy pályakezdőnek.

Lajos András szülőfalujában, Dunamocson a Papa különböző hangszereken hegedül nyilvános főpróbáján 2018. júniusában. Fotók: Dömötör Ede

Aktív éveid során sem a Jókai, sem a Thália nem keresett együttműködéssel. Hogyan érintett?

Valószínű, hogy jólesett volna, ha hívnak, ám pályám során Hál’Istennek mindig volt elfoglaltságom.

Senkire sem tudok neheztelni, ha nem hív, hiszen arra nem lehet építeni egy szakmai kapcsolatot. Ha valahol számítanak rám és meg tudom oldani, megyek. Csak konkrét felkérésre tudok konkrét választ adni.

Tavaly az évad színésze lettél az Észak-Magyarország című lap közönségszavazásán. Mi a legnagyobb elismerés egy színésznek?

A közönség visszajelzése. A színházban, az egyszemélyes előadásokon, vagy mikor Balázs Pista törzsközönségét kell bevonnom, és úgy hirdetjük meg az eseményt, hogy szórakoztatóan rossz versek. Megtelt a kávézó, Pista pedig azt mondta, „te még a pocsék verseket is jól mondod.”

Ha Rimaszombatba megyek, ha Kisgéresbe hívnak, ha Komáromba, ha a szülőfalumba: mindenhol más összetételű közönséggel találkozik az ember, és ha képes abban az egy és negyed órában lekötni a figyelmüket, ha élvezik az előadást, meghatja őket, és azt mondják, élmény volt, az a legnagyobb elismerés.

A Feketeszárú előadása kapcsán szerveztek egy beszélgetést Arturral, a rendezővel és velem. A nézők hívták életre, pontosabban a Miskolci Színházbarátok Egyesülete szervezte. Ott azt mondta az egyik néző, hogy az előadás alatt sírt, nevetett, felemelkedett és a végén megkönnyebbült. A színházban olyan élményt élt át, melyet a magánéletben nem. Ezt úgy hívják, katarzis. Nekem, színházi ember számára ez áldás és felelősség.

Cikkünk rövidebb formában a Duna24 2021. júniusi nyomtatott lapszámában jelent meg.

Olvasta már?

Minden hétköznap tesztelnek Naszvadon

A naszvadiak Facebook-oldalukon tették közzé, hogy 2021. július 22-től minden hétköznap van lehetőség antigénes…

2021.07.22.

Kézi aratás Naszvadon

A helyi Csemadok alapszervezete meghívja az érdeklődőket a „Kézi aratás, ahogy a nagyapáink csinálták”…

2021.07.27.

Strandröplabdatorna Komáromban

A Spartak UJS Komárom röplabda klub Komárom városával együttműködve szervezi meg a BEACH VOLLEY…

2021.07.26.

Folyamatosak a fejlesztések Naszvadon

Bár folyamatosan nagy a hőség, Naszvadon így sem álltak le a fejlesztési munkák. Bővítik…

2021.07.29.
KOMÁROM időjárás

Iratkozzon fel hírlevelünkreés küldjük az aktuális lapszámot.

Programajánló
Nem található esemény!
Legolvasottabb