Egyértelmű, hogy karácsonykor Jézus születését ünnepeljük. Azonban miért a téli napforduló környékére került az ünnep? Valóban ilyenkor született volna Jézus?
A karácsony szó leginkább a szláv korcsun, azaz átlépő szóból ered. Az angol Christmas Krisztusra emlékeztet, míg a német Weilnacht, illetve a holland kertmisse az éj szentségére utal. A napfordulóra a skandináv Jul, és az óangol Yule emlékeztet a legjobban.
Korábban nem igazán akarták definiálni Jézus születésének idejét, az ünneplés legkorábbi formája Egyiptomból ismert (persze itt már a gyorsan terjedő kereszténységet felvevő Egyiptomra kell gondolni), ott valamikor tavasszal tartották. A IV. századtól előbb január 6-a, majd december 25-e kezdett elterjedtté válni mint Jézus születésének napja.
Az örmények máig a január 6-ot tekintik kiindulópontnak, míg I. Gyula pápa már 350-ben Krisztus születésének nyilvánította a december 25-ét.
Nem szabad elfelejtenünk, hogy Rómában ekkor, december 17 és 25 között tartották a szaturnáliát. Szóval a cél kettős lehetett: egyrészt a sötét eltűnéséhez és a fény megszületéséhez közeli időpontot kerestek (napforduló), másrészt pedig a már meglévő ünnep(ek)hez közeli dátum elősegítette a máshitűek megkeresztelkedését. Egyébként tudósok szerint egy fényes tünemény valóban megjelent akkor, ahogy a Biblia is említi:
a betlehemi éjszaka égboltján a Vénusz-Jupiter együttállás tűnt egy nagyméretű csillagnak júniusban.
Az azonban kétséges, hogy ezt a relatíve nem túl ritka együttállást a napkeleti bölcsek valamiféle transzcendesnek értelmezék volna: valószínűbb, hogy valami valóban nem hétköznapi indította el őket útjukon.
Na de vissza tájainkra. Hogyan is élték meg őseink a karácsonyt és milyen népszokások tartoztak hozzá? Az elején fontos az, hogy az ünnepkör házi megjelenése leginkább a reformációnak köszönhető. A XVI. századtól megjelentek a magyar nyelvű Bibliák, ezzel pedig az ünnepkör is „hazaköltözhetett”. A hiedelmek persze addig is éltek, ezek egy része viszont (pl. Luca-nap) a téli napfordulóhoz kötődött.
A karácsonyt megelőző napokon rendszerint együtt volt a család. Nem csoda, hideg járta, mást nem is nagyon lehetett csinálni. Szenteste a Vénusz megjelenése után kezdtek neki az ünnepi vacsorának. Tehetősebb házaknál a gazda lőtt egyet a puskájával, amivel elriasztotta a gonoszt.
A vacsorát felállás nélkül kellett megenni, sok helyen először mézbe mártott fokhagymát ettek vagy dióbelet, az utolsó fogás pedig alma volt. A dió feltörése is szimbolikus volt, aki egészséges dióbelet talált az első dióban, annak nem kellett aggódnia, míg akinél beteg volt a gyümölcs belseje, az betegségre számíthatott.
A néphit szerint az alma a család egységét szimbolizálja, a családfő szelte annyi darabra, ahányan voltak. Dió, mák vagy lencse, illetve azzal készült fogásra is szükség volt, hogy a családnak bőséges új esztendője legyen. A vacsora végén az összes maradékot (köztük az alma- és dióhéjat is) eltették, nem volt szabad kidobni.
Az elterjedt ételek, mint a halászlé vagy maga a hal, esetleg a káposztaleves a hústilalom miatt jöttek kapóra, hiszen a karácsony előtti időszak ugyanúgy böjt, mint húsvét előtt, és csak az éjféli mise oldja fel az önmegtartóztatást.
Persze ezek mellett a praktikus hiedelmek mellett népszokások is tűntek el a történelem során. A mendikálás gyakorlatilag adománygyűjtést jelent. Gyerekek adományokért cserébe énekelve jártak házról házra. A kántálás köszöntést jelent, főként a felnőttek jártak kántálni, és énekkel köszöntötték a házak lakóit. A betlehemezés már több felkészülést igényelt.
Résztvevői leginkább pásztoroknak öltöztek – de előfordultak angyalok és Heródesek is –, és felelevenítették Jézus születésének körülményeit tréfásan és énekelve. Általában házilag készített jászolt vagy mini-Betlehemet is vittek magukkal.
A pásztorjárás némileg hasonlít, azonban itt a résztvevők énekeltek, bár jászol szintén volt náluk. Az igazi pásztorok szintén házról házra jártak, ők egy köteg vesszővel. A gazdasszony a kötényével kihúzott pár vesszőt belőle, amivel aztán megveregette az állatokat, hogy jó évük legyen. A pásztorok bort, kenyeret és néha pénzt kaptak cserébe.
A regölés már visszatérés az ősihez. A regősök István-naptól, december 26-tól újévig jártak, közben pedig éneket mondtak, melyek fő célja leginkább a bőségvarázslás és a párösszeboronálás volt. Jókívánságokat is mondtak a házigazdának.
Forrás: Fortepan / Miklós Lajos
December 27-én, Szent János napján szokás volt a bor megáldása. Minden család bort vitt a templomba, ahol megszentelték, ezután pedig gyógyító hatást tulajdonítottak neki, és a hordókba is öntöttek, hogy ne romoljon meg a tartalma.
A Heródes által lemészárolt újszülöttekhez is kötődik néphagyomány. December 28-án, aprószentek napján fiúgyerekek, pásztorok vagy gyerekek fűzfavesszővel jártak, és „megvesszőzték” a nőket, kislányokat vagy a kisfiúkat. Eredete kettős: a pogány egészségvarázslás és a bibliai történet fűződik össze.
A karácsonyi népszokások közül néhány ma is él, míg jópár feledésbe veszett – azonban joggal érezhetjük úgy, hogy a hagyományőrzés mellett a közösség összekovácsolása miatt is érdemes lehet felidéznünk őket.
Borítóképünkön füleki hagyományőrzők láthatók 1961-ből. Forrás: Fortepan / Zsanda Zsolt. A képet készítette: Vajszada Károly
Cikkünk a Duna24 2020. decemberi nyomtatott lapszámában jelent meg.
