Csütörtöky Józseffel, a komáromi Duna Menti Múzeum negyedik ciklusát töltő igazgatójával beszélgettünk.
Sok kulturális intézményt negatívan érintett a koronavírus. A Duna Menti Múzeumnak hogyan sikerült megbirkóznia a veszélyhelyzettel?
Váratlanul ért a dolog. A múzeum a háború alatt is fogadta a látogatókat, ezért is volt furcsa, hogy nem lehettünk nyitva. A bezárás előtt installálták a vadászok a kiállításukat. Immár hagyomány, hogy február végén, március elején a Komáromi Vadászkamara az előző évi trófeákból készít kiállítást és itt értékelik a trófeákat. Installálás közben kellett bezárni. Gyorsan találtunk megoldást, videóra feljátszottuk a kiállítást, készítettünk egy virtuális sétát a kiállítótérben, hogy otthon mindenki meg tudja nézni. Később a fenntartónk, Nyitra Megye Önkormányzata is kiadott egy irányelvet, hogy hogyan kell folytatni a munkát. Csökkentették a munkaidőt, öt órát dolgoztunk, a fizetések viszont maradtak. A dolgozók nagy része – muzeológusok, szakdolgozók – otthoni munkát végzett. A legtöbb kolléga munkatervében szerepel a gyűjtemény szakszerű feldolgozása számítógépen keresztül, a rendszert pedig mindenki tudta otthon is használni. Múzeumpedagógusunk online versenyeket és kvízeket szervezett. Diákoknak szánták kezdetben, azonban kiderült, hogy a felnőtteket is érdekli, kortól függetlenül bekapcsolódtak a múzeumi vetélkedőkbe. A muzeológus kollégák érdekes műtárgyakat válogattak a gyűjteményeikből, melyeket rövid ismertetővel a múzeum FB-oldalán muttatunk be. Készítettünk egy 8-10 perces videófilmet is a múzeum állandó kiállításairól, mely a múzeum honlapján ma is megtekinthető .
Ha jön a második hullám, mennyi idő átállni?
Sajnos van tapasztaltunk, gyakorlatilag nulla percet venne igénybe.
Az állandó tárlatok nagy része a komáromi helytörténetre utal, illetve Komárom híres szülötteit veszi sorba, mint Lehár Ferenc vagy Jókai Mór. Hogy érzi, az itteniek tisztában vannak vele, hogy milyen jelentős hely volt a múltban Komárom?
A középkorúak és az idősebbek körében megfigyelhető a lokálpatriotizmus. Tisztelik a múltat, igénylik, hogy megemlékezzünk a fontosabb eseményekről. Mindezt legjobban bizonyítja, hogy gazdag a polgári társulások tevékenysége, amelyek egy része a múzeumi munkával is foglalkozik.
Négy ilyen szerveződés van Komáromban: az idén harmincéves Jókai Közművelődési és Múzeum Egyesület, a Lehár PT, a Pro Museum polgári társulás, és Múzeumbarátok Köre, akik a beszélgetéssorozatot szervezik. Utóbbiak két éve vannak bejegyezve, viszont 1972 óta működnek.
Ha már polgári társulások – Komárom korábban polgári városként működött. Eltűnt ez a réteg az idők folyamán?
Attól függ, hogy értelmezzük az eltűnést. Szélesebb körben eltűnt a polgárság. A II. világháború utáni időszakban sok polgárt áttelepítettek vagy áttelepültek Magyarországra. Majd az ötvenes években a komáromi hajógyár fejlesztésével egyidejűleg számos szlovák munkavállaló, mérnök, szakember érkezett Komáromba, ez pedig jelentősen megváltoztatta az etnikai arányt a városban.
A szocializmus eltűnésével megszűnt a társadalmi nyomás a polgárságra. Ön szerint miért nem tudott kialakulni azóta sem ez a társadalmi réteg?
Magyarországon máshogy működött a szocializmus mint Csehszlovákiában, a kádári éra alatt a polgárság bizonyos rétegei megmaradtak, és tapasztaltuk, hogy a kilencvenes évek elején szinte azonnal megalakultak a polgári pártok. Volt hagyománya, voltak vállalkozók. Nálunk a szocializmusban ’68 után a Husák-korszak igyekezett kiirtani a polgárságot. Sok fiatalnak gond volt elvégezni az egyetemet, vagy egyáltalán bekerülni, ha a szülők olyan helyen dolgoztak.
Én is jelentkeztem a pozsonyi Comenius Egyetemre, de ilyen névvel – Csütörtöky – nem vettek fel, pedig országos biológiaversenyt is nyertem. Káderproblémák nem voltak, édesapám szobafestő volt, csak a nevem nem tetszett nekik.
Mintha tabuként kezelnénk a Beneš-dekrétumokat. A múzeumoknak milyen szerepük lehet abban, hogy visszakerüljön a köztudatba?
2004-ben rendeztünk egy időszaki kiállítást a témában. Óriási visszhangja volt, ez a korszak a felvidéki magyarság történetében a legsötétebb fejezet. Nagymamám szokta emlegetni a kitelepítést, őt és a szüleimet cselédként dolgoztatták a csehek a földjeiken. Édesanyám Magyarországon született, a háború alatt került Komáromba, családott alapított, ’47-ben megszületett nővérem, és kitelepítették őket. Gottwaldék idején hazatérhettek, olyan volt nekik, mint egy újjászületés.
Mi vitte rá, hogy múzeumban dolgozzon?
Már gyerekkoromtól érdekeltek a lepkék, öt-hat évesen készítettem az első lepkehálómat. A természet és a rovarvilág iránti vonzalmam már ekkor megnyilvánult. Az alapiskolán biológiatanárom, Holczhei tanár úr a Marianumban, és a teljes tanári kar tovább erősítette a természetszeretetemet. Később visznt úgy éreztem, hogy a lepkegyűjtés csak hobbi, és elkezdett érdekelni az építészet. Jelentkeztem a losonci építészeti szakközépiskolába, papírmaketteket építettem otthon. Akkoriban ez a középiskola az egyetlen magyar építészeti szakközépiskola volt, így tízszeres túljelentkezés volt, nem vettek fel. Úgy éreztem, hogy az egyetemre nem lesz egyszerű bejutnom, az osztályfőnököm mondta is, hogy nem lehet, hogy az iskola egyik legjobb diákjaként nem tanulok tovább, úgyhogy behívtak a megyeházára az iskolaügyi osztályra, és kérdezték, hova akarok menni továbbtanulni. Javasolták a gimit, de nem akartam oda menni, akkor mondták, hogy menjek Gadócra a mezőgazdasági szakközépbe, ott foglalkoznak biológiával is.
Gadócon volt Felvidék legrégebbi szakközépiskolája, azóta megszűnt, az épületét már le is bontották.
Hogy folytattam a kutatómunkát, az ottani biológiatanáromnak köszönhető, Dr. Klokner Lóránt tanár úrnak, aki botanikus kutató volt. 1974-ben az Apáli rezervátum madárvilágát vizsgáltam, munkámmal a biológiaverseny kerületi fordulójában harmadik lettem, pedig magyarul írtam az értekezést. Ezután nekivágtam a rovarvilág alaposabb megismerésének. Lepkékkel bárki foglalkozhat, ezért én úgy döntöttem, hogy a légyfauna tanulmányozásával kezdek foglalkozni, melyet régiónkban kevesen kutattak. Tanár úrral megkerestük az érdekes kutatási területet, ő akkoriban a hetényi homokdombokon gyűjtötte a növényeket, és említette, hogy jó lenne a légyfaunát is feldolgozni. Egy évig kutattam, számos ritka fajt találtam. A nyitrai egyetem tudósaival is kapcsolatba kerültem, ők segítettek a legyek meghatározásával – 16 éves voltam ekkor, elkélt a segítség. A légyfaj meghatározásánál a legyek fején, lábán, testén található szőrszálakat kell megszámolni mikroszkóp alatt, vagy megnézni a szárny erezetét, és így tudjuk meghatározni a légy faját.
A homokdombokon egy új fajt is sikerült begyűjtenem, ezt a munkámat már szlovákul írtam meg. A kerületi olimpiászon első helyet szereztem meg, és hatalmas meglepetésemre az országos versenyen is első lettem. A Szlovák Tudományos Akadémia Zoológiai Társasága külön oklevelet adott, és egyúttal rendkívüli tagnak is felvettek.
Rendes tagnak nem vehettek fel, mert még nem volt diplomám, ekkortájt 17 éves voltam. 1982-ben amikor a múzeumba jöttem a rovargyűjtemény 4500 darabból állt, jelenleg több mint 70 000 példány dokumentálja a Dunamente rovarvilágát, ami a teljes műtárgyszám felét teszi ki.
A fiatalok körében népszerű a muzeológusi hivatás?
A kilencvenes években átalakult az egyetemi képzés, alig tudtuk pótolni az üresedéseket. Azóta sok új egyetemet alapítottak, több a jelentkező. Ami nem tetszik, hogy több egyetem indított muzeológiai képzéseket, ami „ koktélként” működik. A hallgató mindenből tanul egy keveset, de az ilyen muzeológus kollégát nehéz aztán elhelyezni, mert milyen gyűjteményhez soroljam be? A törvény előírja, hogy a gyűjteménykezelő muzeológusnak szakirányú egyetemi végzettséggel kell rendelkeznie. Persze a mi múzeumunk a pályázatokat a konkrétan adott szakosodásra írja ki, tehát régész, néprajzos vagy történészt keresünk. A muzeológusokat leginkább múzeumpedagógusként vagy dokumentátorként tudom elképzelni, viszont oda meg nem kell egyetemi képzettség.
Mi várható a következő időszakban a múzeumban?
Öt évre szól a hónap elején érvénybe lépett kinevezésem, és azt kell mondanom, hogy ez lesz a legigényesebb időszak. Ősszel lesz ötven éve, hogy a múzeum főépületét, a Kultúrpalotát felújították, azóta pedig minden tönkrement. A fűtésrendszer, nyílászárók, az épület is süllyed, a villanyhálózat veszélyes, állandó kiállításunk pedig 1970 novemberében nyílt meg.
Az épület felújítása után lesz egy változtatás: növelnénk az állandó kiállítás alapterületét. A néprajzi kiállítást a földszinten helyezzük el, a helyére pedig Harmos Károly festőművész kiállítását visszük át, akiről egyébként már készül egy kétnyelvű (szlovák-magyar) monográfia is. Emberközpontú korszerű kiállítást szeretnénk létrehozni, melyben korunk technikai vívmányai is helyet kapnának.
Komoly feladatkör még az izsai római kori tábor, a Leányvár, Celemantia kezelése, műemlékvédelmi felújítása. Az UNESCO-világörökség listájára készített javaslatot tavaly küldtük el. Ez négy ország közös projektje, mely a dunai Limes-szakaszt javasolja bejegyzésre: a csaknem 1000 km-es Duna-szakaszon mintegy száz római lelőhely van – Németország, Ausztria, Szlovákia (innen két tábor: Oroszvár és Celemantia), Magyarországon pedig több mint nyolcvan lelőhely van. Tavaly foglalkoztak a témával, mert Magyarország megváltoztatta a kérvényét, kiszedték az Aquincumot belőle. A valószínű indoklás az, hogy meg kell erősíteni ott a Duna-töltést. Brigetiot is azért tárták fel az utóbbi időben, mert megkezdték az árvízvédelmi erősítéseket. A leányvári táborban a fürdőt, az északi és a keleti tornyot már felújítottuk, tervezzük az északi kapu felújítását is.
A középkorban az izsai tábor romjait kőbányaként használták, nagyon kevés épület maradt meg, elhordták a római köveket. Egy méter magasságig újra kell falazni a fontosabb épületeket. Egyrészt konzerváljuk a római köveket, másrészt látványossá válnak az épületek helyei.
Ki volt a legmeghatározóbb komáromi?
Egy nevet nehéz kiemelni a számos híres személyiség közül, talán kettőt már könnyebb. Az egyik Jókai. Örülök, hogy a Magyar Írószövetség úgy döntött, hogy Jókai születésnapja legyen a Magyar Széppróza Napja. A másik személyiség Selye János. Selye itt töltötte gyermekkorát, a Nádor utcai katolikus fiúiskolába járt, majd a Bencés Gimnáziumban érettségizett 1924-ben. Édesapja sebész volt, kérvényt írt a fia nevében a városnak, hogy kóbor kutyákon kísérletezhessen. A válaszban nem javasolták a nagytestű állatokat, hanem inkább a patkányokat. A komáromi Deák utcai /ma Hatátőr utca/ bérház pincéjében kezdett kísérletezni gimnazista korában, D-vitamint adott be a patkányoknak, ennek hatásait vizsgálta. Majd a prágai Német Egyetemen lett a közepes diákból szuper tanuló, végül a Rockefeller-ösztöndíjjal a montreali McGill Egyetemre került. Sokan úgy tudják, hogy csak a stresszel foglalkozott, de ez nagy tévedés. Érthetetlen, hogy miért nem kapta meg a Nobel-díjat már csak a stresszelméletért, vagy a mellékvese-hormonjainak vizsgálatáért. A komáromi kötődésű tudóst tízszer terjesztették fel a díjra, nagyon bántotta, hogy végül nem kapta meg.
Borítókép: Leczo Bence
