A komáromi erődöt – lévén stratégiailag, hadászatilag a Monarchia egyik legfontosabb erődítménye – csak olyan harcedzett veteránok vezethették, akiknek lojalitásáról a bécsi udvar megbizonyosodott: így esett, hogy általában idegen, nem magyar vezetése volt a várnak. A várátvételben kulcsszerepet játszó Mertz (Klapka emlékirataiban: Merz) tábornok előtt viszont a magyar Bakonyi Imre volt az erődparancsnok, aki harminc hosszú évig igazgatta a várat, súrlódások a város- és a várvezetés között pedig nemigen voltak. 1845. április 10-én váltotta őt Mertz, a súrlódások pedig azonnal elkezdődtek.
A magyarul nem beszélő parancsnok a vármegye alispánjához, Ghyczy Kálmánhoz intézett első levelét – a szabályoknak megfelelően – németül írta meg. Ghyczy felbontatlanul vitte vissza a levelet, hogy ha a címzéssel együtt a levél is németül van, akkor bizony ő azt át nem veszi.
Ezután az alispán és a várparancsnok szóban intézték az ügyeket, hogy ilyesmi ne fordulhasson elő többé.
1848 márciusában három zászlóaljnyi gyalogság és 50 cseh és német tüzér állomásozott Komáromban. Mertz a forradalom hatására rögtön erősítést kért Ignaz Lederertől, a magyarországi erők parancsnokától, azzal indokolván, hogy az erődöt nem külső, hanem belső ellenségtől kell félteni, ezen kívül utászokat és hidászokat is kért, jelezve hogy a komplexum a Duna és a Vág között fekszik, saját hídja pedig nincs. A tüzérekről leírta, hogy többségük rokkant és képtelen ellátni feladatát. Lederer azonban jobban el volt foglalva a budai történésekkel, így Mertz kérése teljesítetlen maradt.
A magyarországi főparancsnok megtagadta a forradalmi ifjúságtól a fegyverek kiadását, így páran közülük 1848. május 10-én este tízkor macskazenével (szándékosan előadott hamis „énekléssel”) lepték meg ablaka alatt, Lederer pedig gránátosokkal és lovasokkal szétverette a tiltakozókat.
Másnap az előkészített bírósági tárgyalás hírére polgári öltönyében mindenféle poggyász nélkül Komáromba menekült.
„Itt van az én menhelyem, a nádor felszólítására haladéktalanul elhagytam Budát bérkocsin, hogy a magyarok által felállított törvénytelen bíróság Ítéletét kikerüljem“ – mondta Mertznek. Másnap írt a főparancsnokságot ideiglenesen átvevő Boyneburg Mór tábornoknak, hogy vonja össze a pesti és budai császári erőket, szükség esetén pedig vonuljon vissza Komáromba, ekkorra azonban már mindenki tudta, hogy ott tartózkodik, a városlakók pedig követelték a város bírájától, hogy adják ki. Lederernek menekülnie kellett: ebédidőben egy csónakon evezett át a Csillagerődbe, Mertz felesége pedig hintón követte. Ott a hintót átadta Lederernek, aki így Bécsbe távozhatott, az asszony pedig csónakon tért vissza a várba.
Mertz Lederer lelkére kötötte, mindent tegyen meg, hogy a bécsi udvar biztosítsa a szükségeseket, amivel a komáromi erőd megtartható, azonban nem érkezett segítség. A három zászlóaljból végül kettő távozott, azonban egy zászlóaljnyi horvát katona érkezett, és a 150 főt számláló legénységet is ötszáz főre duzzasztották nemzetőrökkel.
A magyar kormány katonákat és fegyvereket kért Mertz-től, ő pedig 270 puskát küldetett Budára, azonban lassanként a Vágon túli raktárakból az ágyúkat és a fegyvereket elkezdte behordatni az erődbe. Mivel erre semmilyen felhatalmazása nem volt, a lakosság nem csak rossz szemmel nézte, hanem igyekezett megakadályozni is.
A behordott ágyúkat végül a bástyákra állította és a városra szegeztette, a horvát katonáknak pedig a legnagyobb éberséget parancsolta. Mertz továbbra is segítséget kért Bécsből. Nem kapott, végül pedig horvát katonáit is elvesztette. Júliusban egy takarodó alkalmával az ezredi zenekar horvát nemzeti (és magyarellenes) dalokat játszott, és nagy csapat katona kísérte egészen a laktanyáig – az esetet jelentették, Bécs pedig kivonta a horvátokat Komáromból.
Mertz ügye (hogy inkább Bécshez, mint Budapesthez lojális) a magyar országgyűlésben is téma volt, ennek hatására 1200 nemzetőr érkezett a már meglévő 1200 komáromi mellé. Mertz ugyan átvette őket – a magyar kormánynak nyíltan nem mert ellent mondani –, de külső helyszínekre osztotta be őket a komáromi nemzetőrök mellé. A várőrizetre – és mert 115 foglyot is őriztek ott – egy (az a maradék) zászlóalj és némi tüzérség maradt. A létszámhiányt jelzi, hogy a katonák 24 órás szolgálatokat teljesítettek.
Augusztus másodikán végül kapott négy századot egy olasz zászlóaljból. Augusztus 17-én – mert a bécsi udvar továbbra sem nyújtott segítséget – már felmentését kérte a magyar kormánytól arra hivatkozva, hogy az egyre szükségesebb magyar nyelvtudással ő nem rendelkezik, azonban mind az osztrák, mind a magyar kormány figyelmen kívül hagyta a kérést, szóval Mertz akarata ellenére a komáromi erőd parancsnoka maradt. A katonai főparancsnokság szeptember 8-án parancsba adta, hogy az olasz katonákat és a megmaradt Tuszky-zászlóalj magyar érzelmű katonáit küldesse Pestre, a vár őrzésére pedig bocsáttassa be a nemzetőröket. Mertz a magyar katonákat elküldte, azonban az olaszokat marasztalta, hogy ne kelljen átadnia a nemzetőröknek az erődöt.
Szeptember 10-én Batthyány és az esztergomi önkéntesek, élükön Majthényi alezredessel, találkozott a kikötőben. Rövid beszélgetés után előbbi továbbutazott Pestre, utóbbi pedig elindult a vár felé. Mertz látva ezt azonnal riadóztatott. Majthényi végül találkozott vele, és pecsétes papírok nyomán sikerült kieszközölni, hogy a kétszáz most érkezett nemzetőrt engedjék be a várba. Mertz helyzete szorult volt: a várat négy gyenge századnyi olasz és kétszáz esztergomi nemzetőr tartotta, az erőd élelmiszerellátása válságos, lőszerből hiány volt, ráadásul a meg nem érkezett hidászok miatt még összeköttetése sincs a külvilággal.
Az olaszok szeptember 14-én összecsődültek a kapu előtt, hogy engedjék ki őket, mert a városban olcsóbb és jobb a bor, végül csak hadbíróság emlegetésével csillapodtak a kedélyek.
Szeptember 15-én pedig megjött a felmentő sereg Bécsből, lehorgonyoztak az erőd mellett, azonban Mertz nem akarta megkezdeni a partra szállításukat, hiszen ez nyílt összetűzéssel fenyegetett. Végül Gönyűnél rakták ki őket, azzal, hogy átkelnek a hajóhídon: a városbeliek azonban – miután értesültek az átkelésről – felszedték a hajóhidat. A császáriak végül a Csillagsáncot foglalták el lefegyverezve az ott állomásozó esztergomi nemzetőröket. Majthényiék számonkérték Mertz-et, aki kitérő választ adott. Miután rájött, hogy nem tudja behozni a várba a katonákat, hajót kért az élelmezéshez (a várvezetés birtokában két rossz állapotban lévő csónak volt) azzal, hogy utána parancsot ad a továbbindulásra, majd az olaszokat is elküldte.
Szeptember 17-én Mertz újra felmondási kérvényt küldött. Aznap dúlt az 1848-as nagy komáromi tűzvész is, az emberek pedig úgy vélekedtek, hogy maga a várkapitány okozta. Persze végül kiderült, hogy nem. Szeptember 22-én végre megkapta a választ: engedélyezték a nyugdíjba vonulást. 29-én a várat védők saját maguk szedték le a fekete-sárga zsinórt az egyenruháról és álltak be honvédnak. Nem sokkal ezután Mertz elhagyta a várat.
Klapka emlékirataiban tér ki az eseményre, akit bizalmas küldetéssel küldtek Komáromba, hogy segítse Majthényi munkáját:
„Midőn ez történt, Merz altábornagynál voltam, s amint a lárma a vár udvarán mind erősebb és erősebb lön, lakásának erkélyére léptünk, honnan a templomra nyílt kilátás. »Mi történik itt?« — kérdé az öreg tábornok. »A törvény végrehajtása«, – viszonzám; – a »csapatok teszik le az esküt a magyar zászlóra! « »Úgy, akkor nekem itt nincs tovább mit keresnem« – válaszolt. – »Ugy is már rég távozni akartam, de nem bocsátottak«.
Klapka fogatot adott az öreg, megfáradt várparancsnoknak, aki azt használva Bécsbe indult. Mikor elhagyta a várat, azon még lengett a sárga-fekete Habsburg-lobogó. Aztán lecserélték a magyarra, ami ott lobogott egészen a szabadságharc befejezése utánig. Klapka György addig védte a várat, amíg védhető volt: aztán menlevelet biztosított a honvédeknek és a polgároknak, így menekült meg az osztrák megtorlástól Jókai Mór is. De ez már egy másik történet.
Cikkünk a Duna24 2021. márciusi nyomtatott lapszámában jelent meg.
