Mit használtak a komáromi halászok?

A Kárpát-medence halban és vadban bővelkedő terület. A Fehér ló mondájában a következőket olvashatjuk: „Amikor elmondotta mindazt, amit látott és hallott, és a kulacs vizet, a földet és a füvet megmutatta, a magyarok nagy örömmel örvendeztek. Mindjárt felismerték, hogy a föld igen jó, a víz édes, és a mező füve hasonlatos ahhoz, amit Kusid nekik elbeszélt.” Nem a legszemléletesebb leírás, de érezzük, hogy valóban helytálló Arany János Magyarország-allegóriájának, Walesnek a leírására hagyatkoznunk: „Földet, folyót, legelni jót, / Hegy-völgyet benne lelsz.”

Na de vissza a témához. A Kárpát-medence legnagyobb folyója, a Duna bőségesen szolgáltatott halat. Az ősiséghez való visszatérés nem véletlen, ugyanis már az I. Szent István által, halászattal kapcsolatban kiadott oklevélben meghatározott kilenc halászóhely közül kettő Komárom környékére esik: az egyik Füzitőn, a másik pedig a Vágon volt található. I. Géza 1075-ben kilenc zsitvatői halászt adományozott a garamszentbenedeki apátságnak. IV. Béla 1249-ben említést tett a Szőny melletti vizafogóhelyről. Sőt, 1383-ban már egy vizafogócég is működött itt. Erzsébet királyné 1348-ban ezt írta a komáromi várnagynak:  „…Comaron városunkban az elmúlt őszön halastavakat és vizafogókat, melyeket közönségesen Zegge néven neveznek, állítottunk a várhoz tartozó Dunán, a királyi és királynői halászat céljaira …”

S hogy halásztak ekkoriban? A 12. századig szabadon, igazából bárki, ezután pedig a parti ingatlanok tartozéka lett a halfogás privilégiuma. 1351-ben azonban újra magánjog lett a halászat. A halra pedig mindenhol volt igény, kelendő ételnek számított. A nemeshalakat örömmel használták fel az úri konyhákon, a többit pedig a köznép ette. A böjtnapokon a hívek nem ehettek húst, ez pedig szintén fokozta a halvásárlási kedvet. Náluk több halat ettek a kolostorok lakói, itt ugyanis még szigorúbb böjti szabályok vonatkoztak a lakókra.

Herman Ottó az 1860-as években hosszú időt töltött Komáromban. Fel is jegyezte mind a 68 haltanya nevét, azt azonban ne, hogy ezek hol helyezkedtek el. A halásztanyák használata egyébként külön jog volt, amit rendszerint adományozással lehetett megszerezni. Ezeket a jogokat vagy egyesület (itt értsünk várat vagy apátságot), vagy magánemberek kapták. Ez a jog nem járt együtt a partvonal birtoklásával.

A komáromi halászok a halfogás minden módját ismerték. Szigonyt egészen annak 1888-as betiltásáig használtak. A buttyogtatás vagy kuttyogtatás a harcsafogás egyik módja volt. Kecskebékát raktak a kétágú horogra, ezt a mélybe eresztették, majd egy bádogpoharat kezdtek a víz felszínéhez csapdosni, ez pedig a békák hangjára emlékeztette a harcsákat. A csapóhorog is hatékonynak bizonyult ezekre a nagytestű halakra: ehhez lassú folyású folyó kellett, a vízparton lerögzítettek egy rugalmas faágot, amit kihajtottak a víz fölé, ebben az állapotban pedig rögzítették egy földbe vert cövekhez. Az ág végére kötötték a csalihalat, de úgy, hogy a víz felszínén ficánkoljon és hullámokat keltsen. Amint megrántotta a harcsa a csalit, kirántotta a cöveket a földből, az ág pedig visszacsapott, és kirántotta a halat.

Ennél összetettebb eszköz a fenékhorog. Egy hosszú kötélre vékony szálakkal egymástól egyméteres távolságba kötöttek fel 150-200 horgot. Ezeket felférgezték vagy felhalazták, és egy ún. fejkő segítségével a fenékre süllyesztették. Hosszabb-rövidebb ideig hagyták így, aztán kiemelték. A halászok nem árulták el senkinek, hol érdemes így halat fogni.

Ezen kívül ismert volt még a rekesztőhalászat, amihez ősi eszközöket, a vejszét, a varsát és a cégét használták. A vejsze két részből áll, a lészának nevezett kerítésből és a lésza fejéből. A kerítést leginkább nádból vagy vesszőkből készítették, ez egy ügyesen megszerkesztett útvesztő volt, ami a lésza fejébe torkollott. Ebből a kürtőből a hal nem tudott kijönni, innen egy szákkal szedték ki. Nádas tavakban az ottani növényzetből alakították ki a kürtőt, és csak a lészát rakták le, így természetes akadály állt a halak előtt.

A cégét Komáromban szeglyének nevezték. Ugyanazon az elven működik, mint a lésza, csak itt nem labirintust készítettek, hanem egy kerítést levert cölöpökből, közé pedig gallyakat feszítettek. Bizonyos közönként a gallyak helyett hálót feszítettek a cölöpök közé, ami megfogta a halat. Ezzel a módszerrel a legnagyobb testű dunai halakat is könnyen kifoghatták. Az eszköz egyik változata a Komáromban gyakran használt cigánycége. Ez két, gyakran közel derékszögben megtörő, egymás mellett futó falból áll, amik közelednek egymáshoz. A végén rettenetesen szűk lesz, majd egy hálóba torkollik, ami megfogja a halakat.

A harmadik eszköz a vesszőből font varsa. Két kúp alakú kosár egymásba fűzve, a külsőnek a kijárata –  a vöcsök – úgy megszerkesztve, hogy csak befelé legyen járható, míg a másik kúpot lezárták. Ezzel a hal beúszott, kifelé viszont nem tudott.

Ezeket a rekesztőhalászat eszközeinek nevezzük, használati joguk pedig szintén adomány tárgyát képezte. Az eszközök elkészítése és használata jelentős erőbefektetést igényelt, a levert cölöpöket évről évre újra kellett verni a jégkárok miatt, ezért az időbefektetés valamennyire kompenzálja a nagy hatásfokkal működő eszközöket.

A borítóhalászat gyakorlatilag annyit jelent, mint a neve: hálóból képzett eszközöket borítgattak ide-oda, ezzel pedig halat fogtak. A péntőháló 2-2,5 méter átmérőjű halászszerszám volt, a szélén ólomgolyókkal, közepén pedig egy tartókötéllel, amire a csomósodás ellen vasgolyókat rögzítettek. Ladikról használták, a vízbe dobva az ólomgolyók miatt süllyedni kezdett, a végén pedig összezárult a háló.

A merítőhalászat is elterjedt volt, legelterjedtebb eszköze pedig a szák, amivel a rekesztőhálóban rekedt halakadt tudták kiemelni. Az ömetyűt (vagy emeltyűt) a partról és ladikról is használták. A hálót négy ponton rögzítették egy hosszú farúdhoz, majd a vízbe eresztették. Tíz perc múlva kirántották, így fogtak halat. A villing hasonló elven működik, ám míg az ömetyű szabadon lóg (tehát zsinórokkal rögzítik a hálót), addig itt közvetlenül a rúdra rögzítik. Így egy emelő mozdulattal lehetett kikapni a halakat. A hálót húzásra is hasznákták, ennek eszköze volt a koca. Ez egy hosszúkás háló, a kocázó pedig egyik kezével evezett, másikban pedig a hálót tartotta, a halakat pedig a víz sodrása vitte be az eszközbe. Az utóbbi két halászati fajtáról egyéként Herman Ottó azt írta, hogy károsítják a vadvilágot, hiszen a hálók csapdájában általában a kisebb, fejletlenebb halak kerülnek, és csak akkor lehet indokolt, ha olyan mocsaras területekről van szó, melyeket máshogy lehalászni nem lehet.

A halászokat bemutató második cikkünkben a hálóhalászat fajtáit, és a komáromi halászok életét mutatjuk be.

Borítókép forrása: Fortepan / Németh Tamás