A csizma ősidők óta a szokásos magyar viselet részét képezi. A középkorban terjedt el a vastagszárú egyenestalpú csizma is – török hatásra. Azonban nem csak a nomád életvitelhez volt szükség rá. A földeken sem lehetett dolgozni csizma nélkül, az ünneplő ruházat részét képező díszes csizma pedig meghatározta viselője társadalmi státuszát is. A nemesség általában csizmát hordott, ahogy a főnemesség magyar érzelmű része is.
A víz mellett dolgozó mesterek, mint a hajóácsok, halászok, hajósok vízhatlan csizmáit a komáromi csizmadiák készítették. Ilyenkor a lábbelit a viza úszóhólyagjával bélelték – manapság pedig borkészítésnél használják. Komáromi sajátosságról beszélünk, ugyanis a híres debreceni csizmadiák is ide jártak megtanulni, hogyan kell vízhatlan cipőt készíteni.
Kezdetben a nyers bőrrel foglalkozó tímár készítette a cipőt. Aztán kialakult a varga mint szakma, később pedig belőlük szakosodtak csizmákra a csizmadiák. Városunkban 1567-ben alapítottak először önálló céhet a csizmakészítők, a török hódoltság után pedig folyamatosan nőtt a számuk. 1715-ben még csak 34, míg száz évvel később már 96 mester dolgozott a városban, húsz évvel később pedig 110-en voltak.
Hierarchiájuk nem sokban különbözött más céhektől. Az inasoknak három évet kellett vándorlással tölteniük, amikor a más városokban élő mesterekhez szegődtek. A három év letelte után remeket kellett készíteni, ezután pedig segéddé vált az ember.
14 évesen lehetett jelentkezni inasnak. Ez idő alatt őt a szülei ruháztatták. Az inasok hárman-négyen aludtak egy szobában, emeletes ágyakon. Remeknek pedig leggyakrabban rámás csizmát kellett készíteni, azt pedig az idős mesterekből álló bizottság vette át. A segédek rendszerint mesterük műhelyében maradtak, és szerényen éltek mindaddig, míg össze nem gyűlt a pénz egy saját műhely megnyitására. Ekkor váltak mesterré.
S milyen volt a mindennapi életük? A bőrt készpénzért, de leginkább hitelbe vásárolták, a tartozás lejárata pedig a következő vásár időpontja volt. Két hetipiacot tartottak Komáromban hétfőn és csütörtökön, ilyenkor kivonultak az árusok, köztük a csizmadiák is. Kijelölt helyük az akkor Kórház térnek nevezett Lúdpiac téren volt, később pedig a Szent András templom mellé rakták őket. Azonban a reggeli sátorállításkor akkora zajt csaptak az inasok, hogy a templom kérésére újra a Lúdpiacra kerültek.
Minden mesternek saját sátra volt, ahol rúdra akasztva, párosával tették ki a cipőket. Nagy volt a versengés, ezért mindenki igyekezett tökéletes cipőket kiállítani. Volt olyan vásár Komáromban, amin 52 mester képviseltette magát. Előre meghatározott sorrend szerint álltak ki az utcára. A vásár központjában a legrégebben kiállított mesterengedély tulajdonosa helyezkedett el, kifelé pedig az egyre „fiatalabbak”. A sátrak egyszerű szerkezetek voltak, négy, földbe ütött ék tartotta, négy karóból állt. Az első két karó hosszabb volt, mint a hátsók. Miután lekövezték a Lúdpiac teret, lehetetlenné vált a karók leütése, ezért innentől székes sátrakat állítottak. A sátorkarókat ilyenkor egy vaskos fatáblába vágott lyukba állították. Külön erre kitalált kézikocsin húzták ki a sátrat a piacra az inasok, a rudakat és a sátortakarót is erre rakták. A kocsin 30-40 pár csizma fért el. A helyi piacok mellett országos vásárra is jártak az itteni csizmadiák. Habár Komárom is tartott ilyet, ide már lovaskocsival jártak. A csizmákat az ún. munkásládában tartották és szállították. Minden csizmadiának volt saját fuvarosa is, pár év alatt pedig minden helyszínen kialakult a vevőkör, aminek a kölcsönös bizalom volt az alapja. Gyakran hitelbe is adtak el csizmákat. A vásárok erőssége változó volt, megesett, hogy 20-25 pár csizmát is sikerült eladniuk, és az is, hogy alig vettek. Ilyenkor áron alul, vagy hitelbe adták a lábbeliket. A rosszabb vásárok után az összes bevétel a már említett bőrkereskedőhöz vándorolt.
Az első világháborúig jól ment a csizmadiák sora, megbecsült tagjai voltak a polgárságnak, azonban a világégés az ő életükbe is beleszólt. Az emberek nagy része kénytelen volt bevonulni, sokan hadirokkantként tértek vissza, mások pedig sohasem. A visszatérteknek újra kellett kezdeni az egészet, hisz vevőkörük addigra elveszett. Pár évvel később a csizmák sorozatgyártásával végleg leáldozott a csizmadiáknak: habár a sorozatgyártott lábbelik nem voltak olyan szépek, mint a míves mestermunkák, de olcsóságukkal meghódították a piacot.
Borítókép forrása: Fortepan / Lovas Rita
