“És nem véletlen az se, hogy az egyház épp ide, a tél küszöbére, az elmúlás kezdetére helyezte – s egymás mellé – mindenszentek és halottak napját, ünnepét. Tette ezt nyilván ama nagyszerű ellentmondás jegyében, melynek a halál csak látszata, tartalma azonban az élet, s tegyük hozzá, a szó legigazibb, legemberibb, tehát leginkább szellemi értelmében – élet. Halottaink szeretete elsőrendűen az élet iskolája. Igaz, nem az élet mechanikus folyamatainak, amelyeknek a nagy természet engedelmeskedik, hanem annak a másiknak, mely teremtő ellentmondásként épp a tél küszöbén kezd új munkába, fokozott kedvvel és lelkesedéssel. A külső kép: a hervadásé, a halálé és a menekülésé. Egyedül az ember függeszti szemét a mindenség lankadatlanul működő csillagaira, a távoli és nagy egészre, s azon is túlra…”
Pilinszky János
A halottak napját és a mindenszenteket aligha kell bemutatni bárkinek is. A mindenszentek az üdvözült lelkek emléknapja, a halottak napja pedig a tisztítótűzben szenvedő lelkeké. Ilyenkor a temetőkbe járunk, és gyertyagyújtással emlékezünk meg elhunyt szeretteinkről. Idén sajnos tiltott volt a temetőlátogatás, de otthoni gyertyagyújtással – ha nem is a szokásos módon –, de méltóképp emlékezhettünk meg halottainkról. De hogy volt ez korábban?
A sírok látogatása a múltban is az ekkori teendők közé tartozott. Gyertyát is gyújtottak, hogy a holt lelkek visszataláljanak nyughelyükre.
Azonban nem volt szabad áthelyezni a gyertyákat, hiszen ezzel átruháztuk a halott bűneit, adósságait egy másikra. A gyertyagyújtás egyébként eredendően magyar szokás – a környékbeli népek tőlünk vették át.
A néphit úgy tartotta, hogy a lelkek ilyenkor visszajárnak, ezért sok helyen megterítettek a halottaknak is. Sütöttek-főztek ilyenkor, és a temető kapujában osztogatták szét – ezt a szokást Csallóközben is feljegyezték. Nem is olyan messze, az Ipolymentén otthon is gyújtottak gyertyát – ahányan voltak a családban, annyit –, és figyelték, kié ég le hamarabb.
Úgy tartották, hogy akié a legkorábban bealszik, az hal meg először a családban.
November eleje a betakarítás vége volt. Ezen a héten jellemzően nem dolgoztak. A pásztorok, juhászok ekkor hajtották vissza állataikat a településre. Ilyenkor szerződtették a legényeket a következő idényre, ez volt a legényvásár. A halottak napja környéki munkabeszüntetés remek alkalom volt, hogy megszervezzék az ilyen eseményeket.
A másodikára virradó éjjel úgy tartották, hogy ilyenkor a templomokban a halottak miséznek. Összegyűlt a család, ettek egy jót, majd kilátogattak a temetőbe.
A koldusok is kaptak ételt, hogy adhassanak valamit a saját visszatérőiknek.
Ilyenkor mosni sem szabadott, néhol úgy hitték, hogy a halott akkor vízben áll, nálunk pedig azért nem lehetett, mert megsárgul a ruha. A meszelést sem javasolták, mert akkor férgek lepik el a házat, és aki földmunkát végez, az keléses lesz.
Tőlünk kissé délre dívott a szokás, hogy a falu lakói sorban álltak a haranglábnál, és mindenki annyit harangozott, ahány halottja volt, közben a többiek csendben imádkoztak. Gyakorlatilag egész nap sor kígyózott a harangláb előtt.
Ahogy a polgársággal foglalkozó cikkünkben látható volt, az akkori lakosság sokkal lélegzőbb és élőbb kapcsolatot tartott fenn egymással. Ugyanez megfigyelhető a halottakkal kapcsolatban is.
Ne feledjük, régen a házakban ravataloztak, és esélyt adtak maguknak, hogy elbúcsúzzanak a halottól.
A halottak napja sem egy statikus memento mori volt – inkább párbeszéd az élők és a halottak között.
Borítókép forrása: MTI/Mohai Balázs
