Előző cikkünkben beszámoltunk a komáromi molnárságról. A héten folytatjuk a témát, és utánajárunk, hogy is éltek ezek a mesterek.
A molnárok a malomnál általában önellátóak voltak. Liszt volt, ezen felül pedig halat is szolgáltatott a Duna. A hajón természetesen konyha is volt, a mesterség sajátosságai miatt pedig kénytelenek voltak főzni is a molnárok.
Egyszer Blaha Lujza vendégszerepelt Komáromban a 19. század végén. A helyiek mindenképpen valami különlegességgel szerették volna meglepni a színésznőt, ezért meghívták Csukás Benő molnármester malmába vacsorázni.
A menü természetesen harcsapaprikás és molnárcsusza volt, mellé bor is került. Blahának nagyon ízlett minden, és a Duna szépsége is magával ragadta.
Hogy mi a molnárcsusza? A magyar nyelv szótára szerint ropogósan csinált, és zsírral jól leöntött csusza, mint a molnárok készíteni szokták. A nép izlése szerént ez a legjobbféle csusza.
„Az utolsó fogás rendesen a molnárcsusza volt. A tésztát nem volt szabad késsel vágni, vagy derelyére metszeni, hanem tépdesni kellett. A molnárcsuszát a Weiszenbachernél jó zsírosan készítették és az öreg Jókai szeme ragyogott, amikor a nagy tálban az asztalra tettem” – ezt már Rab Gusztáv írja a Tolnai Világlapjában.
Ezt pedig Szinnyei József: “A gyúrott tésztás ételeknél lúdzsírt használtak; később nehezemre is esett Nyitrán a vajjal vagy disznózsírral készült tésztás; a túró sem volt a mostani, a lágy túrót előbb zacskóba tették, és téglával lenyomtatott falemezek közt a napon szárították, azután reszelték és a tésztán tejföllel leöntötték. Híres még most is Komáromban a molnár csusza.”
Valóban nem lettünk közelebb. De álljon itt még egy esztergomi elkészítési módja az ételnek: „Először a molnárcsuszát készítsük el, amely azután hideg vízben állhat addig, amíg a halleves elkészül! A molnárcsusza sima lisztből vízzel és sóval gyúrt kemény tészta, amelyet kézzel szaggatunk a forrásban lévő sós vízbe. A csipettkével ellentétben tojás nélkül készítjük.” Erre aztán rámerjük a paprikás hal levét, aztán meg a haldarabokat.
Forrás: Fortepan / Konok Tamás id
Visszatérve Csukásra, pár évvel később a molnár élete tragikus véget ért: „Csukás Benő komáromi molnár megrendítő sorsát ismerik olvasóink. Az idei árvíz tönkretette a derék embert, vízimalmában hetekig szünetelt a munka, s így 50 forint adóhátralékát nem, tudta megfizetni. De az adóprés könyörtelen volt iránta, könyörtelenebb még a polgármester, aki határozottan megtagadta tőle a kért pár heti halasztás vagy részletfizetés kedvezményét. Árverést tűztek ki ellene október 28-ára. Csukás kétségbeesetten megpróbált mindent ismerőseinél, hogy a pénzt előteremtse, de a nagy szegénység miatt azok sem segíthettek rajta.
Végső elkeseredésében október 27-én este bement a vízimalmába, a bundáját kitette a partra, s mellé egy lapátot, melyre búcsú-szavakat írt a feleségének, azután meggyújtotta a malmát és lefeküdt benne. A malom reggelre hamuvá égett, s a boldogtalan Csukás holtestét megszenesedve találták meg benne.
A lapát hátulsó lapján keserűen panaszolja el siralmas sorsát, amely halálba kergette” – írta a Budapest című napilap 1899-ben.
A Budapest címû képes politikai napilat 1899. XI. 7-i számának címoldala
Forrás: Kecskés László: Komáromi mesterségek
S hogy ne csak szomorú epizódokat emeljünk ki a molnárok életéből: az 1870-es évek egyik telén a zajló jég miatt kénytelenek voltak szétszedni a pontonhidat, azonban a Pestről érkező postai küldeményeknek át kellett jutniuk az északi partra. Emiatt katonákat vezényeltek ki, akik a postával egy vaspontonon megkezdték a zajló Dunán való átkelést, azonban körül-belül a folyó közepén a jég annyira feltorlódott, hogy se előre, se hátra nem tudtak menni. A zajlásból sejthetjük, hogy borzasztó hideg volt, így a katonákat a megfagyás veszélye egyre jobban fenyegette. A parancsnokuk (aki a parton volt mindeközben) önkénteseket kezdett toborozni, hogy segítsenek a bajbajutottakon. Farkas István komáromi vízimolnár és társa (akinek a nevét sajnos nem őrizte meg az utókor) jelentkeztek a feladat elvégzésére. A libegő-billegő jégen keresztül kellett kötelet húzniuk a pontonhoz, amit így kivontathatnak a partra. Egy-egy létrával (valószínűleg a jobb súlyeloszlás miatt), a kötelet maguk után húzva kezdtek el araszolni a ponton felé.
Az araszolás nem képletesen értendő, ugyanis Farkas Istvánnak két órájába került, míg elérte a Duna közepét. Társa félúton kidőlt, nem bírt tovább menni, elfeküdt a jégen.
A pontonban sem telt eseménytelenül ez az idő, kénytelenek voltak előre-hátra mozgatni a hajót, hogy be ne fagyjon. A Farkas által bevitt vékonyabb kötéllel aztán behúztak egy vastagabbat, amivel a szárazföldön állók a partra húzhatták a pontont. Farkas társát is útközben vették fel. A két molnárt kitüntették.
Borítókép: Malom a Szamoson. Forrás: Fortepan / Péchy László
