Komáromi vízimolnárok a múltban I.
„A malmok, mellyek a Dunán vagynak, igen nagy hasznára vagynak akörülbelőle helységeknek, s kivált az illyen drágaság idején a heverő gyémántoknál s brilliántoknál sokkal drágább köveik ezek a Molnároknak…”
A Duna közelsége a vízimolnárok számára is kedvező terepet biztosított Komáromban: folyó, síkság, körös-körül búzaföldek és fa a malomépítéshez. Hogy mióta voltak malmok a városban, nem tudjuk: valószínűleg az ősidők óta. Már 1292-ben említik a „Budavár környéki malmokat”, 1592-ben pedig a komáromi jobbágyok egyik kötelessége a malmok rendben tartása volt. Az 1500-as évek elején több vízimalom működött Komáromban, azonban ezeket tökéletesíteni kellett. Nem voltak szitáló- és rostálóberendezéseik a liszt és a korpa elválasztására, így elég sok liszt veszett kárba. Az itt működő haditanács ekkor fejlettebb, kifinomultabb malmokat építtetett, amelyek
lassan jobbnak bizonyultak a német őrlőknél.
S hogy milyen drága volt egy malom? Házat ekkoriban Komáromban már 25 forintért is lehetett venni, a felső plafon a 210 forint volt, egy vízimalom pedig 150 forintba került.
A malmokat a faragómolnárok építették. Megnevezésük nem teljesen fedi le a szakértelmüket, hiszen
egy személyben voltak molnárok, ácsok, hajóépítők, asztalosok és kerékgyártók.
Az esztergomi Duna-hidat ekkortájt molnárok építették, ahogy Komáromban is ők ácsoltak átmeneti alkalmatosságot a szabadságharc idején. A faragómolnárok szakértelme egész sokrétű volt: képesek voltak patakmalmot, szélmalmot vagy hajómalmot készíteni. Azonban hogy mit őrölnek, az sem volt mindegy, voltak kőzúzómalmok, de paprikaőrlésre is más felépítésű malom kellett. Komáromban hajómalmokat használtak.
Forrás: Néprajzi Múzeum
A hajómalmot a rómaiak találták fel, mikor a Rómát ostromló gótok Kr. e. 536-ban elterelték az ottani malmokat hajtó patakok vizét, hogy kiéheztessék a várost. A rómaiak ekkor a Tiberisen horgonyzó bárkákra pakolták malmaikat, így az ország még majd’ ezer évig fennállhatott. A komáromi hajómalmok már két hajóból álltak: egy nagyobb, ún. házhajóból (15×5 méter), és egy kisebb völgyhajóból (12×2,5 méter). Előbbinek két része volt: a malomhajó és a malomház. A hajók mindkét irányba ékalakúak voltak, hogy jobban hasítsák a vizet. A házhajón helyezkedett el az őrlőszerkezet, a két hajó között a lapát, a völgyhajón pedig általában a lámpa fityegett. A lapát koszorúdeszkái változtatható mennyiségben álltak rendelkezésre: áradáskor ritkították, hogy a gyors forgás ne tegyen kárt a szerkezetben, lassú folyáskor pedig megnövelték a koszorúdeszkák számát. Egy török utazó így írt a hajómalmokról:
„A folyón magyar szerkezetű mesterséges vízimalmok vannak, amelyek különféle finomlisztet szolgáltatnak, még a lisztet is megszitálják, s a korpát külön választják úgy, hogy az embereknek hozzá sem kell nyúlni, csak a búzát kell felönteni.”
A molnárok szitára vagy parasztra őröltek. Előbbi a finomliszt, amit kalács- és réteskészítéshez használtak, utóbbiból pedig barna kenyeret sütöttek. A malmok szitáit szlovákok szőtték, és ők is hozták Komáromba. A molnárok az őrlés közepette kénytelenek voltak naponta rovátkázni a malomköveket, hogy továbbra is finomra őröljék a lisztet.
1839-ben Budapesten megépítették az ország első műmalmát, ami nehéz kövek helyett hengerekkel őrölt. A divat fokozatosan meghódította a malmokat, így előbb-utóbb minden molnár átállt a hengermalomra.
Az őrlésnek is saját szertartása volt. Mikor megérkezett az őrlő, azaz az őllős, ajándékba kolbászt, bort, sült húst hozott, hogy a molnár finomra darálja a gabonát. Azonban a mesternek is érdeke volt, hogy a kuncsaft visszajárjon, így ő is megvendégelte az őllőst. A gabonaátvétel után egy faágba belekarcolták a gabona mázsaszámát, kis kihagyás után hogy hányszor tízkiló, aztán pedig a kilót is. A faágat kettéhasították. Ezután a molnár megmosta a búzát, kiszárította és kezdődhetett az őrlést. A végén a két fél összerakta a faágat, megegyeztek a fizetségben, és jobb esetben abban, hogy egy év múlva találkoznak.
Forrás: Hajomalom.hu
A molnár ajándékot is adott: egy jókora élő halat, amit frissen fogott a Dunából. Szájába pálinkás kenyeret rakott, és vizes fű közé rakta. A hal így még jópár órát életben maradt.
A molnárnak különleges társadalmi helyzete volt. Főként ők feleltek az étkeztetésért, így nagy tiszteletnek örvendtek mind a malmok, mind kezelőik. A háborúkban is megkímélték a malmokat, Almásfüzitőn például előfordult, hogy a komáromi vár kapitánya és az esztergomi bég közösen használták azt. Sőt, a 16. században a malmok menedékként is szolgáltak az üldözöttek és a bűnözők számára is.
A molnárok céhe nem sokban tért el a már bemutatott céhektől.
Érdemes megemlíteni, hogy az inast ezzel a felkiáltással avatták molnárrá: Az Atya, Fiú, Szentlélek nevében! Eddig voltál Matyi, eztán leszel Máté!
A mesterré válás nehezebb volt: a jelölt (befizetések mellett) kiment az Erzsébet-szigetre, kivágott egy fűzfát, és abból fogaskereket faragott. Ezután a fogaskereket egy működő malom egyik fogaskerekének a helyére rakták, és megnézték, működik-e. Ha igen, mester lehetett a jelöltből. A próbán akkor lehetett helytállni, ha a hajómalmon elhelyezett, színültig töltött borospohárból nem löttyent ki az ital.
Cikkünk hamarosan folytatódik a vízimolnárok téli elfoglaltságaival és életüket bemutató epizódokkal.
Kiemelt kép forrása: Néprajzi Múzeum
