Milyen volt az „eltűnt” polgárság?

Gyakran hangoztatott tény, hogy nem csak Komáromban, de Felvidéken, sőt, a Kárpát-medencében (szóval a Szovjetunió csatolt államaiban) eltűnt a polgárság. De mi volt előtte?

Komárom (és az összes többi város) szabad lakosai három rendhez tartoztak a múltban: a nemességhez, a katonasághoz vagy a polgársághoz. A polgárságot általában vagyonos emberek alkották, a kézművesek, gazdák vagy kereskedők. A legegyszerűbb módszer a születés volt, ugyanis a polgári rang öröklődött. Aki polgárrá akart válni, díjat kellett befizetnie (kezdetben egy forintot, később hetet), és két esküdt polgár támogatását elnyernie. Aki polgár lett, három évig nem költözhetett el Komáromból, ha mégis, 36 forintra büntették.

A polgárság április 24-én, Szent György napján választotta a városi tanácsot és a bírót, akik aztán a várost igazgatták. A sorozatunkban feldolgozott szakmák képviselői általában nagyobb számban képviseltették magukat a város irányításában is.

„Komárom városának polgárai… esküdjenek meg arra, hogy késznek és köteleseknek érzik magukat a várat és erősséget minden eszközzel, minden erejükkel utolsó csepp vérig ótalmazni” – olvasható Mária Terézia szabadságlevelében.

A városi polgárőrség tagja volt minden polgár, aki hadra fogható volt. Parancsnokuk a város hadnagya volt. Riadó esetén minden városban működő céhnek megvolt a területe, amit védenie kellett, például a várfal egy szakaszát. A polgárőrségnek magyar és német alegységei voltak, mindegyik saját zászlóval és egyenruhával rendelkezett. Kecskés László Komáromi mesterségek című könyve alapján könnyen meghatározható volt, hogy milyen nemzetiségű polgárőr-csapatot látunk:

A magyar polgárőrök zömét gazdák, csizmadiák, szűrszabók, magyarvargák, magyar szabók képezték. Egyenruhájuk: szürke atilla, sűrűn zsinórozva és kipitykézve, magyar nadrág, magyar csizma és csákó forgóval. A német polgárőrök főleg a kereskedők, német vargák, német szabók sorából kerültek ki. Egyenruhájuk: sötétzöld frakk világoszöld hajtókával, szürke nadrág kétoldalt zöld betéttel, háromszegletű kalap, nagy fityegő tollbokrétával.

A polgárőrség erősen hierarchikus szervezet volt, a mulasztásokat megtorolták. Aki mulasztott, azt a „büdös tóba” vetették. 1848-ban a polgárőrség nemzetőrséggé alakult, akik Komárom védelmében – és abban, hogy a szabadságharc végét jelentő fegyverletétel után még másfél hónapig magyar zászló lobogott az erődön – elvitathatatlan szerepet játszottak.

A rend fenntartása mellett a tűz oltásában is részt kellett vennie minden polgárnak. Érthető, akkoriban a házakat rendszerint náddal, zsúppal vagy zsindellyel fedték, amik rendkívül gyúlékonyak voltak. A Komáromot sem elkerülő tűzvészek akkoriban gyakoriak voltak, gyakran egész negyedek égtek le a tűz gyors terjedése miatt. Két feladatuk volt: a tűzvédelmi szabályok betartása, és a tűzoltás.

A város védelme mellett a tűzoltásnál is megfigyelhetőek voltak a szakmák szerinti beosztások, attól függően, melyik szakma mihez adott kompetenciát.

A lakatosok, órakészítők, puskaművesek a tömlőt kezelték, a gazdák, sörfőzők, és mindenki, akinek volt lova, a vizet hordták az oltás helyszínére. A molnárok, fazekasok és szabók kannákkal oltották a tüzet, a kéménytisztítók, ácsok és hajóépítők a házakon tevékenykedtek baltáikkal, az asztalosok és esztergályosok pedig a szobák berendezéseit mentették, a mészárosok, csizmadiák, kovácsok és a bognárok rombolták le az épületet, ha erre szükség volt. A többi polgár fegyveresen jelentkezett a városházánál, és mindenkit a tűz helyszínére irányított, valamint segítettek a rendbontások megakadályozásában.

A rend fenntartásából nem csak fegyverrel, hanem büntetésekkel is kivették a részüket a polgárok. A már említett szabadságlevél Komáromnak pallosjogot is adományozott, ami azt jelentette, hogy kivégzéseket is végrehajthattak, azonban csak két megyei nemes és katona jelenlétében. A bírák szerdánként gyűltek össze, és ítélkeztek a bűnösökről. A büntetés kétféle lehetett: pénzbeli, vagy testi. Utóbbiakat péntekenként hajtották végre a város piacán – rendszerint nagy érdeklődés közepette –, a büntetetteket pedig péntökösöknek nevezték ezután. A megtorlás mértéke mai szemmel durvának tűnhet, hisz az anyjukat szidalmazó lányokat halálrakövezéssel vagy kézlevágással büntették.

Péntekenként a bűnösöket megkötözve a piactérre vitték, ahol így kellett megvárniuk az istentisztelet végét. A hóhér a bírák, esküdtek és a tömeg jelenlétében hajtotta végre a büntetéseket.

A halálbüntetés egyik fajtája az akasztás volt.

A város akasztófáját 1761. július 10-én avatták fel a közeli Akasztófasori dűlőn.

A városi elöljáróság minden polgár számára kiadta, hogy vegyen részt az ünnepélyen, majd a város központjából indult a díszmenet az alapkőletételhez, majd ugyanilyen díszesen indultak is vissza a városba, miután kiadták a céheknek a teendőket.

Összességében látható, hogy a polgárság és a város viszonya közel sem volt annyira steril, mint manapság. Részt vettek a város mindennapi életében, emiatt közelebbi viszony is kialakulhatott. Ennek tudható be az a fajta nosztalgia, amit sokan éreznek a polgárság iránt. Hogy milyen lett volna ez a rend, ha nem törik le szándékosan – már sosem fog kiderülni.