Sorozatunk eddigi részeiben főleg Komárom földrajzi adottságaira fókuszáltunk: a hajóácsok és asztalosok esetében aligha tekinthetünk el a Vág és Duna összefolyásától. Az ötvösökre nem is a víz közelsége, hanem Komárom kiemelt helyzete volt jelentős segítséggel.
Komáromot valószínűleg Ketel vezér alapította, és itt is temették el. Legalábbis Anonymus Gesta Hungarorumában szó esik a pogány módra elvégzett temetésről. Ketel ugyan nem a hét vezér egyike, hanem Kijevnél csatlakozott a magyarokhoz, de a honfoglaláskor velük együtt jött a Kárpát-medencében. Árpád neki adományozta „Sátor halomtól kezdve a Tolcsva vizéig” (Sátoraljaújhelytől Tolcsváig), majd a Vág torkolata is Ketel birtokába került. A temetések akkori szertartása szerint lovastól és fegyverestől temették el a kun hadurat, biztosak lehetünk abban is, hogy sok ötvösremek került a föld alá. Nem lehet tudni, hogy Ketel sírját feltárták-e, 1900-ban azonban Komáromban találtak egy lovas sírt, ami honfoglalás kori aranytárgyakat is tartalmazott.
A honfoglalás korától kezdve jelen voltak ötvösök Komáromban, azonban a középkorból csak Mátyás király aranykelyhe maradt fent. Tekintve – a sorozat előző részeiben már értekeztünk róla –, hogy Komárom egy relatíve nagy terület katonai és közigazgatási központja volt vámszedési joggal, piacain rengeteg belföldi és külföldi áru fordult meg. Ha hozzávesszük, hogy a középkorban – és főleg a végén, mikor a török hódítások megakadályozták az afrikai arany behozatalát – Európa egyik legnagyobb aranyexportőre a Magyar Királyság volt, és a nyugatra induló aranyszállítmányok áthaladtak a városon, láthatjuk, hogy csakúgy, mint az asztalosok és hajóácsok esetében Komárom helyzete remek táptalajt biztosított a mestereknek.
Komárom ötvösműhelyei valószínűleg dolgoztak ebben az időszakban, de sajnos abban a faramuci helyzetben vagyunk, hogy a háborúk során vagy külföldre vitték, vagy pedig elpusztították az ötvöstermékeket.
1529-ben négy város, Komárom, Győr, Esztergom és Érsekújvár ötvösei közös céhszabályzatot fogadtak el, azonban ez az okirat elveszett. Az első írásos nyom 1603-ban kelt, így ez az első fennmaradt céhszabályzata a négy város ötvöseinek. Eszerint minden évben Szent György másodvasárnapján (Szent György napja április 24-e) megválasztják a céhmesterek a tagot, akit bevisznek a Tanácsházába, és a kezét megsüttetik, ezzel pedig ünnepélyes fogadalmat tesz, hogy tisztességesen helytáll majd vezetőként. Minden ezüsttárgyat láttamoznia kellett legalább két mesternek, ezután kerülhetett rá a céhpecsét. A szabályok hosszasan rendelkeznek a plágiumról, illetve arról, hogy is kerülhet be valaki a társaságba. Ez alapján a tanoncnak készítenie kell remekként (kvázi felvételimunka) két kupát, egy címeres pecsétet, hat-vagy nyolcszögletű kővel díszített gyűrűt. Ezután fizetnie kellett, majd megvendégelni a céh tagjait. Az ebéd több fogásból állt, és annyi borból, amennyit a vendégek megittak. Mindemellett egy éven belül meg kellett házasodnia, csak így kerülhetett be a céhbe.
Ha valaki mester lett, saját szakállára nem dolgozhatott; minden művét bemutatta mestertársainak és a céhmesternek, akik elvégezték a próbát. A megmérettetéshez próbatűket használtak. Tizenhét darab kb. félméteres tű állt rendelkezésre, az első tiszta rézből, az utolsó tiszta ezüstből készült, a többi pedig átmenetet alkotott köztük. Az ezüsttárgyak akkoriban ezüst és réz keverékéből készültek, majd egy próbakövön (más néven lídiai kő, vagy kovapala) végighúztak az ezüsttárgyat, ami annál világosabb csíkot húzott, minél több ezüstöt tartalmazott. Ezután a próbatűkkel szintén lepróbálták, melyik ezüsttartalmú tű húz hasonlóan világos csíkot, így sikeresen megállapították a tárgy ezüsttartalmát. Ezután került rá a céhpecsét, amit csak Komáromban használtak, tehát az esztergomi, a győri, vagy az érsekújvári ötvösök nem. Egyedülállónak számított ez a fajta jelzés Európában, hiszen másutt leginkább a város nevét, vagy rövidítését ütötték a tárgyakba. Ezután került rá a mesterjegy, ami a mesterek neve, vagy leggyakrabban monogrammja volt. Érdekes, hogy aranytárgyakon nem volt elterjedt ez a fajta jelzés. Háromféle ötvöstermék készült akkoriban: vert (domborított), vésett, és öntött.
A komáromi ötvösmesterek száma sosem érte el a tízet: 1689-ben hatan, 1752-ben nyolcan, 1847-ben pedig öten voltak.
Az asztalosokhoz hasonlóan egy időben csak a református egyháznak dolgoztak. Mikor a törökök visszavonultak, a református egyházmegyék sorban rendelték a templomi edényeket. Ezután Komárom gazdag város lett, így lakói is meg tudták fizetni az ötvösmestereket. Evőeszközök, ládák, nyakláncok, tányérok és gombok voltak a leggyakoribb megrendelések. Ahogy a komáromi asztalosok tevékenységének, úgy az ötvösmesterségnek is a gyárak vetettek véget: a tucatszámra készülő ugyanolyan termékek olcsóságukkal kiszorították a piacról az igényesen kialakított, egyedi tárgyakat.
Képek forrása: Facebook.com / Komáromi mesterségek
