Komárom már csak adottságaiból kifolyólag is remek körülményeket biztosított a helyi iparosoknak. Királyi vár volt a városban, gyakran tartózkodtak falak között a Magyar Királyság uralkodói, V. László király is Komáromban született. A király mellett az állam méltóságai, nagykövetei is elidőztek a várban, ezért kialakítása és berendezése is ezt tükrözte. Ezeket külföldi mesterek készítették, így a helyi lakosság is eltanulhatta ezeket a szakmákat. Luxemburgi Zsigmond uralkodása alatt születtek az első asztalosmunkák, az első komáromi céh szabályzatát pedig 1686-ban fogadták el.
Nem csak a királyi vár elhelyezkedése segítette Komáromot, hanem földrajzi adottságai is. A Vág gyakorlatilag a városban folyik bele a Dunába, Komárom a magyar fakereskedés egyik legfontosabb központjának számított: az északi vármegyékből eddig úsztatták le tutajaikat a kereskedők, hogy csallóközi gyümölcsökkel megrakva visszainduljanak. Mivel a Duna akkoriban is forgalmas útvonalnak számított, Komárom piacain sok kereskedő fordult meg, ezért a város asztalosainak az anyagbeszerzés mellett a kész áru eladása sem jelentett problémát.
Zsigmond után Mátyás király is gyakran időzött Komáromban. Történetírója, Antonio Bonfini szerint Mátyás reneszánsz stílusban építtette át a királyi lakrészeket, és itt állomásozott luxushajója, a Bucentaurus is. A komáromi festő-asztalosokra nagy hatással volt a király által meghonosított új irányzat, ide vezethető vissza a későbbiekben is megfigyelhető reneszánsz behatás az itt készült munkákon.
Forrás: Arcanum.hu
A céhek száma rohamosan gyarapodni kezdett, 1715-ben még hat szervezet létezett a városban, 1845-ben viszont már harminchat. Az ugyanazzal a mesterséggel foglalkozó iparosok tömörültek céhekbe, hogy megvédjék érdekeiket. Szigorúan korlátozták a gyártást és a minőséget is, ezzel gyakorlatilag monopol helyzetet kreáltak termékeikre. A kontárokat, gyengébb képességű mestereket elüldözték, a céh tagjainak pedig biztonságot nyújtottak, hiszen a garantált volt a termékek eladása. A céh élén a céhmester állt, akit a mesterekből álló céhgyűlés választott. A mesterek alatt inasok és legények dolgoztak hosszú évekig, a munkaidő hajnaltól késő estig tartott. A legényévek után vándorútra indultak a tanulók, hogy máshol tökéletesítsék tudásukat: afféle szakmai gyakorlatként funkcionált, ezt pontosan vezették a vándorlólevélben – ezek az utazások nagyban segítették a kulturális elemek Európában belüli elterjedését. A legény visszatérése után felvételét kérhette a céhbe. A bekerülés feltétele egy műremek elkészítése volt, amit a mesterek bíráltak el, ezután pedig a céh tulajdona lett. A céhek komoly beszállító- és értékesítőhálózatokkal rendelkeztek, hogy garantált legyen az áru eladása, azonban a tömegtermelés megjelenésével előbb a tucattermékek, majd a minőségi áruk piacáról is kiszorultak. Végül az 1872. évi törvény felszámolta a céheket, és lehetővé tette vagyonuk megtartásával ipartestületté válásukat.
A komáromi asztaloscéhek mindent készítettek, mégis legjellemzőbben tulipános ládák, és festett templombelsők maradtak meg a köztudatban. A tulipános ládák, más néven kelengyés ládák általában a hozomány tárolására szolgáltak, de a török és német betörések elől az itteniek ezekbe a ládákba dobálták be legnagyobb értékeiket, majd a környékbeli mocsarakba menekültek, amiknek bonyolult útvesztőit az ellenség nem ismerhette. Ez a kettősség megmagyarázza, hogy miért voltak olyan hosszú ideig népszerűek ezek a tárolók. Anyaguk általában fenyőfa volt, de készülhettek dió-, vagy tölgyfából is. Méretük változó volt, a megrendelő igényeitől függött, készülhettek lábbal és anélkül is. A ládákat V-alakú vésőkkel faragták és díszítették, a díszítést pedig idővel az asszonyokra bízták – a női munkaerő olcsóbb volt. A festést tarkázásnak nevezték. A ládákat nem csak piacon árulták, hanem szekéren és hajón vitték őket, eljutottak egészen Szerbiába és Bulgáriába is. Egy nándorfehérvári üzlet 1728-as bejegyzése szerint már ekkoriban árusítottak komáromi ládát.
A múlt század húszas éveinek végén még lehetett kelengyés ládákat venni a szövetkezetbe tömörült asztalosok Jókai utcai üzletében, azonban végül a kereslet megszűnése miatt be kellett fejezniük a gyártást.
Forrás: Arcanum.hu
Ahogy a törökök pusztítása serkentőleg hatott a tulipános ládák kereskedelmére, ugyanúgy munkát adott a komáromi templomfestőknek is. Az újjáépített, vagy új templomokban dolgozó festő-asztalosok sajátos komáromi stílusban alkottak szerte az országban. Általában református gyülekezetek bérelték fel őket, kazettás mennyezeteket, kórusmellvédeket, szószékeket, papi padokat és Úrasztalokat készítettek és festettek. Reneszánsz hatás itt is megfigyelhető, hiszen a legrégibb ilyen munka a szentsimoni katolikus templom kazettás mennyezetének kifestése volt. A komáromi mesterek keleti hatású virágdíszítéseket használtak. Vilonya református templomának festett belsejét is egy komáromi mester, Földes Mihály díszítette – a mennyezet a Nemzeti Múzeumba került. Több község templomának mennyezete pedig az Iparművészeti Múzeumban nézhető meg – Szabó István munkája.
Elmondhatjuk tehát, hogy a komáromi festő-asztalosok munkáit nem csak Komárom, a Csallóköz, vagy a környék, de egész Magyarország, és a környező országok is ismerték és keresték.
Borítókép: Menyasszonyi láda a 18. sz. első feléből. Szeged, Móra Ferenc Múzeum
Forrás: Arcanum.hu
