„Volt, hogy úgy éreztem, most azért felhívnám anyumat…“ – egy rúdtáncos stewardess beszámolója
Egy hívás Gran Canáriára, egy órás csevegés az éppen edzésről érkező, légiutaskísérő munka szempontjából kényszerpihenőre ítélt, saját rúdtánc- és jógastúdió álmát dédelgető Stefánik Krisztivel. A fiatal lány 8 éven át a Kanári-szigeteken található bázisáról repkedett Európa-szerte, míg közbe nem szólt a vírus. Azóta pedig maradt a rúdon szárnyalás.
A helyszín Spanyolország, ahol a bárok éjfél után be vannak zárva, a parton az éttermek többsége csukva, és a maszkot mindig mindenhol viselni kell, amint kilép az ember a házból. „Amíg le nem érek a partra, rajtam kell lennie. Ha a törölközőn vagyok, napozhatok anélkül. Az emberek a vízben is maszkban ugrálnak. Lassan szkafanderben fogunk járni…?“ – fogja a fejét Kriszti, ahogy egyből az aktualitásokkal kezdjük a beszélgetést. A fiatal lány korábban a Pátria Rádióban is mesélt már a kinti helyzetről, hiszen február óta nem tudott hazajönni. A Ryanair Gran Canaria-i bázisát még a pandémia előtt bezárták, így a dolgozók január óta kényszerpihenőre vannak ítélve.
„Először kirúgtak minket, a spanyol munkavédelem azonban nem hagyta annyiban.
Valószínűleg év végéig el fog húzódni az ügy, már mindenki egy ideg, mivel senki nem tud semmit… Vajon újra kirúgnak-e? De akkor a lelépő nem stimmel… Vagy áthelyeznek? A beleegyezésünk nélkül viszont nem tehetik meg.“ Fel nem mondhatnak, met bukják a lelépőt, a turizmus többi ága viszont szintén haldoklik, ezért Kriszti a nyár elején babysitterkedni kezdett. „Nagyon szeretem a gyerekeket, úgyhogy ha álmodhatnék, akkor gyermekjógát és rúdtáncot oktatnék kicsiknek – akár még Komáromban is – most viszont egy ilyen vállalkozás itt tuti öngyilkosság, hisz nincs az embereknek pénzük. Terveztem egy ázsiai utat, ahol még egy jógaoktató kurzust elvégeztem volna, de józan paraszti ésszel nem merek most elmenni. Félnék, hogy kint ragadok. És a helyzet csak még rosszabb lesz, mert ha nem lesznek segélyek, akkor jön majd csak a sírás rívás, hiszen az egész sziget a turizmusra épít.
Lehet, legközelebb azt fogom mondani, hogy füvet legelek, egyre vékonyabb vagyok, de jól vagyok köszi.“ – mondja nevetve.
És akkor belevágunk egy kis nosztalgiázásba, ami a stewardess szakmát illeti. Mint kiderült, nincs korhatár, a KLM és a Brittish Airways például tele van idősebb légiutaskísérőkkel. „Az ázsiai társaságokra jellemző, hogy 30-35 éves korhatár felett nem vesznek már fel kezdőket, de ugyanúgy cégfüggő, meddig bírod náluk.“ Erős nyelvtudás, egy hathetes tanfolyam elvégzése, és már kezdheted is a munkát. Az egészségre viszont komoly hatással van a repülés, mondhatni kikészíti a szervezetet. „Állandó nyomáskülönbség, folyton bedugul a füled, fejfájás, migrén gyötör és mindig dehidratált vagy. Így, hogy már január óta nem dolgozom, a bőröm, a hajam, a körmöm láthatóan egészségesebb. Utóbbi már annyira el volt vékonyodva, hogy bőrorvosi igazolást szereztem, hogy ne kelljen kifestenem.“ A dehidratációt pedig főleg a klíma okozza, amitől ugye megfagynak az utasok, ha kell ha nem. „Sokan panaszkodnak erre – ahogy én is – ám a légtisztítás vezérlése a pilótafülkében van, és mivel gyakran rosszul van beállítva a rendszer, ráadásul manuálisan kell eltalálni a hőfokot, ezért csúszik félre a dolog. Az utasokat egyébként mindig arra bíztatjuk, hogy rendesen igyanak! De vizet, ne alkoholt…“
Ekkor egy újabb technikai részletre is alkalmam nyílik rákérdezni, mégpedig a napellenző kérdésére. „Felszállásnál és leszállásnál történik a legtöbb baleset. Ezért az összes ablakot láthatóvá kell tenni, hogy ha esetleg a szárny kigyulladna, vagy bármi előfordulna, több szem többet lát alapon, az utasok csak szólnának. Hálistennek nekem eddig szerencsém volt, és elég unalmas légiutaskísérő vagyok, szinte soha nem történik semmi. Pár éve Valenciában mondjuk nem tudtunk leszállni, akkora vihar volt. Harmadik próbálkozásra sikerült csak, ám már előre látni lehetett, hogy necces lesz –
és egy villám bele is csapott a gépbe.
Ettől azonban nem kell megijedni, a gép biztosítva van, ahogy egy durvább turbulencia sem gond. Ha már annyira rázkódik a gép, hogy félsz, még az is teljesen normális. Ennél az esetnél viszont én is úgy éreztem, hogy na most azért én is felhívnám anyumat.“
Egy légiutaskísérő legfontosabb tulajdonsága márpedig higgadtság, a barátságosság és a türelem. Munkája során Kriszti látott már 35 éves férfit zokogni, aki mániákusan félt a repüléstől, de általában az ittas utasok okoztak problémát. A német járatok voltak a kedvencei, mivel ők nyugodtak és tiszták, a budapesti utakat pedig mindig titkos örömmel csinálta.
A rúdtáncos-jógázós története 5 évvel ezelőtt kezdődött. „Már az első órán éreztem, hogy megtaláltam az új hobbim. Pedig vagy 3 óra kellett, mire egyáltalán fel tudtam mászni a rúdra. Kiskoromban még sikerült, ellentétben a kötélmászással, úgyhogy nagyon el voltam kámpicsorodva, hogy már ez sem megy. Sokan az újak közül bezzeg már elsőre ügyesek, és olyan is van, aki egyből meg tud csinálni egy pózt, míg nekem fél évbe telik. Az alaptehetség nekem nem volt meg, de mivel akaratos és önfejű vagyok, az első 3 hónap kínlódás után fanatikus lettem.
A bőröd súrlódik, tele vagy kék-zöld foltokkal, mire megszokja a tested a folyamatos ütéseket, a tenyerem pedig mai napig mindig hólyagos. Úgy néz ki, mintha most ástam volna fel a kertet,
nem épp egy legkifinomultabb kézfej az enyém, de megéri. A legnagyobb kihagyásom a karantén alatt volt… Hát én már itt a kertben hátul a rudakat másztam, rendesen elvonási tüneteim voltak.“
Kriszti most is edzésről jött, és ha letesszük a telefont, a part felé veszi az irányt. „Nem panaszkodom, nagyon szeretek itt, de 3-4 havonta azért eddig mindig hazarepkedtem. Hiányzik már a család. Anyu nagyon jófej, minden nap beszélünk, ha nem is szóban, chaten legalább egy emojit kell küldenem, hogy tudja, meg vagyok. Neki köszönhetem, hogy így alakult az életem. Ő találta az álláshirdetést, és a madridi kezdet után a Kanári-szigeteket szintén ő ajánlotta. Amikor félig viccesen mondtam, hogy akár otthon is el tudnám képzelni a jógastúdiót, egyből rákaptak, hogy de jó lenne. Mindenesetre tudják, hogy szeretem az itteni életem, és ha nem muszáj, nem mennék haza. Imádok sportolni és az óceánt is, ami 5 méterre van a lakásomtól… Szóval hát igen, a sziget számomra tökéletes otthon!“
