Madleňák Andrea komáromi származású jelmez- és díszlettervezővel beszélgettünk az általa megtett útról és projektekről.
Hogy lesz valakiből jelmeztervező?
Az anyukám Fehér Kürthy Erzsébet, aki a Selye János Gimnáziumban dolgozik. Nála voltam az irodában, valamit pecsételni segítettem, amikor bejött Szabó Gábor tanár úr, és megkérdezte, hogy hol tervezek továbbtanulni. Akkor azt mondtam, hogy az STU-n gondolkodom design vagy építészeti szakokon, mert valami kreatívat kerestem. Ezután kérdezte meg, hogy miért nem megyek díszlettervezői szakra a Pozsonyi Színművészeti Főiskolára (Vysoká Škola Múzických Umení). Nem is tudtam, hogy az mit jelent. Gyorsan utánanéztünk, és szerencsénk volt, hiszen szinte aznap volt a jelentkezési határidő, seperc alatt ki kellett tölteni a jelentkezési lapokat és még aznap postán feladni. Tehetségvizsgát kellett tennem. Úgy voltam vele, hogy megmutatom, hogy mit tudok, és meglátjuk, hogy ez mennyire elég. Végül a legjobb pontszámmal vettek fel. Meglátszott annak az eredménye, hogy nagyon belehúztam a rajzolásba, a felkészülésbe: naponta rajzoltam csendéleteket, embereket, és az is biztosan sokat segített, hogy nagyon higgadt voltam, nem kapkodtam.
Milyenek voltak az egyetemi éveid, nem volt nagy váltás Komárom után Pozsony?
Nem volt hirtelen váltás számomra, édesapám nem messze lakott a várostól, és már negyedikesként is sokat jártam Pozsonyba, mert a barátom egy évvel idősebb volt, és már itt tanult. Ami idegen volt, az a művészi közeg. A Selye János Gimnáziumban töltött éveket és a matematika érettségit követően hirtelen teljesen máshogyan kellett gondolkodni. Akkoriban volt bennem egy szorongás, félelem, hogy nem vagyok elég jó, ezért rengeteget gyakoroltam. Azt éreztem, hogy kevés, amit csinálok, hogy többre is képes lennék, pedig egyáltalán nem voltam lemaradva a többiektől. Az elméleti órák, a művészettörténet nagyon jól ment, látszott, hogy gimnazistaként sokkal jobb fejem van az elméleti dolgokhoz, mint a többieknek, akik művészeti szakközépből jöttek.
Hogy néz ki egy díszlettervező, jelmeztervező napja a színházban?
Szabadúszóként a munkanapom 0-24 órás. A folyamat mindig egy ötlettel, felkéréssel kezdődik. Megkapod a szövegkönyvet, abból lesz egy elképzelésed. Ezt követi az unalmas rész, ahol a költségvetést és a határidőket kell letárgyalni.
Majd jön végre a kreatív szakasz, a vázlatok készítése, konzultációk a rendezővel, színészekkel, hogy vannak-e speciális igényeik. Folyamatosan alakul ki az elképzelés.
Ezután kell az igazgatóval és a műhelyvezetőkkel egyeztetni, hogy mi kivitelezhető – ez a kemény tárgyalások időszaka. Majd a műhely a tervrajzok szerint elkészíti a kosztümöket, ekkor bejárok ellenőrizni a munkát, megnézni a próbákat, alapanyagokat viszek be a műhelybe. Vannak olyan ruhaneműk, amiket készen vásárolunk meg, ezekért én járom az üzleteket. Természetesen ott kell ülni a próbákon is, hiszen előfordulhatnak változások, akár ki is maradhatnak jelenetek, amihez már minden elkészült.
Eddig milyen munkáiddal találkozhatott a közönség?
A komáromi közönség biztosan találkozhatott a munkáimmal a Komáromi Jókai Színházban. Az egyik legelső munkám a Rómeó és Júlia volt, ahol a jelmeztervező Peter Čanecký asszisztense voltam, még egyetemistaként.
Ekkor rengeteget tanultam a színház működéséről. Utána felkértek, hogy a Stúdiószínpadra Rédli Károllyal dolgozzak a Napfoltok című darabon, de Dráfi Matyi bácsival is többször együttműködtem a Teátrumban. Legutoljára pedig a Szlovák Nemzeti Színházban (SND) dolgoztam együtt Eszenyi Enikővel, ahol a Káosz című darab jelmeztervezője voltam.
Ami pedig a filmeket illeti, kiemelném a Pura Vidát, egy rövid művészfilmet, ami szerepelt a cannes-i filmfesztiválon. Itt a díszletet és a kosztümöket is én készítettem. Nem is tudtam róla, hogy nevezték a filmet, csak az anyukám mondta, hogy a tévében hallotta, hogy szlovák film is lesz Cannes-ban, és azt kérdezte, hogy nem ezen dolgoztam? Utána kellett keresnem az interneten, nagy meglepetés volt számomra is. A másik jól sikerült film a Ríbezľák Marek Kráčer rendezésével, ezzel tizenegy fesztivált nyertünk meg Sydneytől kezdve Londonig, itt a díszleteket készítettem.
A koronavírus komoly hatással volt a színház világára, nálad ez hogyan mutatkozott meg?
Eleinte sokkal nehezebb volt, engem már február második felében sok projekttel kapcsolatban hívtak, hogy halasztás lesz vagy meg sem valósítják. Az első három hónap volt a legrosszabb, azt követően viszont rendkívül szerencsésnek érzem magam, mert végig volt munkám, nagyon sok ismerősöm, évfolyamtársam ugyanis munka nélkül maradt, akár hónapokra is.
Most min dolgozol?
Jelenleg két színházi produkción dolgozom, az egyik a pozsonyi Studió12-ben, ahol a díszleteket tervezem, Nagyszombatban pedig a stúdiószínpadra készül egy színdarab, ott a díszletet és a jelmezeket is én tervezem. Forgatás vár rám júniusban, augusztusban és szeptemberben, Molnár Csabával csinálunk egy sorozatot. Vár még rám egy dokumentumfilm is, ami abból a szempontból lesz érdekes, hogy egy teljes épületet fel kell építeni, mert az utolsó jelenetben fel fogjuk robbantani. Ezen kívül van egy saját márkám a Nako, amivel zero-waste termékeket, grafikákat csinálunk. Szerencsére mindig van mit csinálnom.
Cikkünk a Duna24 2021. márciusi nyomtatott lapszámában jelent meg.
