Dr. Sidó Szilveszter életútját nem lehet unalmasnak nevezni. Egészen fiatalon az állatorvosi hivatást mellett döntött, élete során azonban kapcsolatba került a zenéléssel, a néptánccal és a fafaragással is. Utóbbi már több mint harminc éve egyik legfontosabb és legkedveltebb tevékenysége. Sidó Szilveszterrel a Kassán töltött egyetemi évekről, az erdélyi kalandokról és a fafaragás örömeiről beszélgettünk.
Bátorkesziről indult a története, ahonnan egyetemi tanulmányai miatt Kassára került. Elmondása szerint a Kassán töltött évek meghatározó hatással voltak a további életére. Mesélne nekünk ezekről a meghatározó évekről?
Nehezen indult számomra ez az időszak, mivel hiányos szlovák nyelvtudással bekerültem egy teljesen szlovák közegbe. Elég gyorsan kialakult egy ötfős baráti társaság, akik közül csak én voltam magyar nemzetiségű. Addig a srácok még magyar embert nem láttak, így mondanom sem kell, hogy milyen véleménnyel voltak rólunk, magyarokról. Az első egyetemen töltött évemben nem kerestem a kassai magyarok társaságát, szerettem volna akklimatizálódni, a városban és az egyetemen, ezért szabadidőm többségét ezekkel a szlovák srácokkal töltöttem. A kezdetekben távolságtartóak voltak velem, de szerencsére elég gyorsan sikerült ledöntenem az előítélet falait. Rövid időn belül összebarátkoztunk, barátságunk pedig negyven év után is töretlen, éppen idén láttam vendégül őket egy hétvégére Búcson.
Szerettem volna megmutatni, nekik. hogy mi magyarok hogyan is élünk itt Dél-Szlovákiában. Emellett elvittem őket Esztergomba, Visegrádra, Budapestre, igyekeztem minél többet megmutatni nekik a magyar kultúrából.
Csak annyit mondanék, hogy a hétvégi látogatásuk végén sírva búcsúztak el tőlem, annyira megszerették a környéket, a kultúrát és a magyaros vendégszeretetet, maradandó emlékekkel távoztak tőlünk. Visszatérve az egyetemi évekhez, a második évben már belecsöppentem a kassai magyar életbe, a Fábry Zoltán Művelődési Klubba kezdtem el járni. A klubon keresztül ismerkedtem meg az Új Nemzedék néptánccsoporttal, ahol éppen fiatal magyar gyerekeket kerestek a társulatba. Jelentkeztem és felvételt nyertem. Ettől fogva heti egy estét a magyar klubban, heti két estét pedig a tánccsoporttal töltöttem, a többi napon a szlovák barátaimmal voltam, akik teljesen elfogadták, hogy heti három napot magyar közösségben töltök. Bizonyos esetekben el is jöttek a fellépéseinkre. Talán legjobban ezzel a gondolattal tudom összegezni a kassai éveket: Kétszer sírtam Kassán, először amikor megérkeztem oda és belecsöppentem egy teljesen idegen szlovák közegbe, másodszor pedig akkor, amikor el kellett hagynom a várost. Az ott töltött hat év alatt nagyon megszerettem és megszeretett az ottani magyar közösség, nehéz volt hazatérnem.
Egészen fiatalon a zenéhez, illetve a zenéléshez is közel került.
Röpke húsz-harminc évet zenélgettem. Gyerekkoromban orgonán játszottam, aztán akusztikus hangszereken, együttesem is volt. Nem voltunk profi zenészek, amatőr szinten űztük, de megvolt a csapat, akikkel jártuk a környéket és örömzenéltünk. Egyszer egy erdélyi árvízkatasztrófa kapcsán pénzt gyűjtöttünk egy Búcson rendezett zenei fesztiválon, ahol mi is felléptünk. Egy évvel a 2004-es magyarországi népszavazás után szervezték, ekkortájt került a kezembe egy vers a népszavazás kapcsán. A vers címe Ahogyan Szavaztál volt. Nagyon megtetszett, gyorsan meg is zenésítettem és előadtuk az adománygyűjtő fellépésen. Mint utólag kiderült a Via Nova akkori vezetősége is ott volt ezen a fesztiválon és érdeklődtek a dal után. Ekkor csúsztunk bele a parlamenti választások kampányidőszakába is, a Via Nova megvásárolta tőlem a dalt, és végigkampányolták egész Felvidéket. Pár évvel később – már az Orbán-kormány idején – egy vasárnap pont tízéves évfordulója volt a népszavazásnak.
Az ágyban fekve hallgattam a rádiót, amikor felcsendül az említett dal. Majd’ lefordultam az ágyról, felkavaró érzés volt.
Honnan jött a fafaragás?
Az egyetemi évek alatt egy átmulatott éjszaka után a miskolci rockfesztiválon meginvitáltak egy lagzira Erdélybe, Székre. Olyan volt ott, mintha visszamentem volna 200 évet az időben. Mindenki népviseletben járt, szamárháton hordták a tejet, egyetlen méter aszfaltút sem volt. Itt ismerkedtem meg először a fafaragás mesterségével. Már gyerekkoromtól kezdve vonzódtam a fához, és amikor elkerültem Erdélybe, rengeteg emlékművet és székelykaput láttam. Teljesen elvarázsoltak és megfogadtam, hogy ha hazajövök, akkor én is belekezdek a fafaragásba. Azt akkor még nem tudtam, hogy miként fogom elkezdeni, honnan szerzek majd alapanyagot és szerszámokat, de elhatároztam és megfogadtam, hogy belevágok. Huszonhárom éves voltam, azóta pedig nem telt el év, hogy ne látogattam volna vissza Erdélybe, az idein kívül. A fránya vírus közbeszólt.
Mesélne nekünk egy érdekes erdélyi történetet, amit személyesen élt át a számos utazása során?
1989 szeptemberében meggyűlt a bajom a román rendőrséggel. Nem csináltam semmi rosszat, csak elővettem a fényképezőgépemet a tarisznyámból, és mielőtt fényképezni tudtam volna, már elő is állítottak. Végül sikerült épségben haza jutnom. Ekkor eldöntöttem, hogy többé nem térek vissza, nem térhetek vissza, mert a rendszer akkoriban ellenségként kezelte a magyarokat, főleg a turistákat. A fogadalom egészen 1990 januárjáig tartott, ugyanis ’89 decemberében elkezdődött a forradalom, majd kivégezték Ceaușescut.
Ezidőben már tudták rólam Bátorkeszin, hogy otthonosan érzem magam Erdélyben, megkértek, vigyek el oda egy busznyi élelmiszeradományt, amit a falu lakosai gyűjtöttek az ottaniak megsegítésükre.
Csak egy feltétel volt, hogy magyar ember kapja a szállítmányt. A fogadalmam ellenére ennek a felkérésnek nem tudtam ellentmondani, menni kellett, hát mentem. Ekkortájt két erdélyi település állt legközelebb a szívemhez, Magyarvalkó és Szék, ezért úgy döntöttem, hogy ezekbe a falvakba megyünk. Magyarvalkóra, gond nélkül meg is érkeztünk, leadtuk a szállítmány felét és tovább indultunk Székre, ahol meggyűlt a bajunk a januári időjárással. Szék egy völgyben található, a faluba vezető út teljesen el volt jegesedve, a busz lement volna, de fel egész biztosan nem jöttünk volna így más megoldást kellett találnunk. Lesétáltam a faluba és megkérdeztem a helyieket, hogy hogyan lehetne megoldást találni a problémánkra. A lakosok elirányítottak a helyi katolikus templomhoz, ahol elmondásuk szerint van egy fiatal pap, aki segíteni tud. Felkerestem a papot, elmondtam neki, hogy ki vagyok, honnan jövök, mit hoztam és kértem a segítségét.
A pap összeszedte a falu gyerekeit, akik elkezdték a buszból a templomba hordani a dobozokban és zsákokban tárolt ellátmányt. Természetesen ő maga is segített. Miután kiürült a busz, és minden adomány a templomhoz ért, megköszönte a pap a segítséget, elérhetőséget cseréltünk, elbúcsúztunk egymástól és hazajöttünk. Pár hét múlva kaptam tőle egy köszönő képeslapot, melyben azt is beleírta, hogy a levél írásának idején már nem szolgál Széken. Elolvastam és eltettem az egyik fiók mélyére. Nagyjából húsz év elteltével, leemeltem egy könyvet a polcról és kiesett belőle egy képeslap, az a képeslap…
Ekkor Szilveszter felállt és a szekrényhez sétált. A szekrényről leemelt egy képeslapot és a kezembe adta. Elmondása szerint nem akarta lelőni a poént, így inkább azt szerette volna, hogy én olvassam el a képeslap hátán található szöveget, amely egy teljesen átlagos köszönőszöveg volt egészen az aláírásig. Ugyanis a levelet az akkor harminc éves pályakezdő pap, Böjte Csaba írta és szignózta. Hosszú ideig nem tudtam megszólalni. (A szerző)
Számos felvidéki településen megtalálhatóak a kopjafái és egyéb, saját kezűleg készített famunkái. Nagyjából hány alkotás került ki a kezei közül? Melyik munkájára a legbüszkébb?
Az első emlékfámat 1986-ban készítettem Csicsón, ahol az egyetem után egy évet praktizáltam állatorvosként. Pontosan nem tudom, hány emléktáblát, emlékoszlopot és kopjafát készítettem.
Azt azért hozzátenném, hogy különbséget kell tenni kopjafa és emlékoszlop között.
A kopjafa elsődleges szerepe az, hogy síremlékként szolgáljon, az összes többi faoszlopot pedig emlékoszlopnak nevezem. Munkáim egészen Somorjától Párkányig megtalálhatóak, emellett Magyarországra is készítettem néhány fafaragást, mint például a Magyar Állatorvosok Világszervezetének címerét. Budapesten, a központi irodában található és mindig utazik velünk a konferenciáinkra. Nehéz kiválasztanom azt a munkámat, amelyre a legbüszkébb vagyok, de talán a szülőfalumban nemrég átadott emléktáblát emelném ki. Azok a települések láthatóak, amelyek a Keszi nevet viselik a Kárpát-medencében.
A tábla különlegessége, hogy a Bátorkeszin feltárt honfoglaláskori leletek motívumai alapján faragtam ki. Emellett büszke vagyok az emlékoszlopaimra, amiket a Hídverő Napokra készítettem a résztvevő községeknek, valamint arra is, hogy a búcsi óvodában a saját kezemmel készített fahintákon és famászókákon láthatom játszani az unokámat. Igazából minden munkám bizonyos értelemben fontos és különleges.
Már több mint harminc éve praktizál állatorvosként Búcson. Honnan jött az állatok iránti szeretete?
A kezdetektől fogva állatorvos akartam lenni, habár a szüleim próbáltak a pedagógusi pályára irányítani, mivel mindketten tanáremberek voltak. Pedagógiai véna van bennem, amit a rendelőben is hasznosítok, de sosem voltam igazán tanárnak való. Elég korán megszerettem a lovakat.
Harminc éve tartok lovakat, és azóta aktívan lovagolok, huszonegy éve pedig rendszeresen lovastúrákat szervezek.
A szocialista rendszernek köszönhetően az első állatorvosként praktizált évemet Csicsón töltöttem. Ebben a járásban talán nincs két település egymástól messzebb, de akkor nem volt választási lehetősége egy pályakezdőnek, oda kellet menni, ahova küldtek. Csicsó után 1-2 évet a szülőfalumban dolgoztam, majd Búcsra kerültem, ahol több mint harminc éve praktizálok. A szocializmus ideje alatt, az állatorvosi hivatás főleg a gazdasági állatokkal való foglalkozásról szólt. Ez az időszak nem volt kedvemre való és nagy hiányérzetem volt azzal kapcsolatban, hogy csak erre a területre terjed ki a munkám. A rendszerváltás azonban nyitottá tette a szakmát és végleg a hivatásommá vált az állatorvoslás.
