Halász, vadász, aranyász,
Üres zsebben kotorász,
Ha szegény is, vígan él,
Egész nap csak vizet mér.
Az aranyásókról először bizonyára az alaszkai vadon, az indiánok támadásai, vagy az egymást pár zacskó aranyért agyonverő szerencsehajhászok ugranak be. Azonban Csallóközaranyost nem véletlenül nevezik aranyosnak. A helyi legendárium szerint egy csallóközi legény beleszeretett egy ácsi lányba, és mindennap csónakkal járt át a Dunán, induláskor rózsát tűzött a kalapjába. Egyszer lefújta a szél a rózsát az iszapba, így aznap nem vitt virágot kedvesének. Mikor visszafelé kikötött, meglátta a rózsát, és ahogy felvette, akkor látta, hogy aranyszemcsék borítják. Más forrás szerint kalapját sodorta iszapba a szél, amit otthon kiáztatott, ekkor fedezte fel az aranyszemeket. Így lett a hely neve Aranyos. Egyes mondák szerint egyébként Csallóközt korábban tündérek lakták, emiatt is – no meg a természeti kincsek miatt – nevezhették el Aranykertnek.
A Duna hordalékában arany is található, az sem csoda, hogy a laposabb, csallóközi területeken rakta le azt. Egyesek szerint annyira magas a koncentrátum, hogy napfényben szabad szemmel is kivehetők az aranyszemek. „..Alig lehet akár-hol is egy két fontnyi homokot vagy fövényt felvenni, hogy abban arany nevólna…” – írták a 18. század végén, azonban a Duna magas aranytartalma már a 11. évszázadból ismert.
Az aranyászást állítólag az avarok tanították az ittenieknek. A múlt évezred végén még űzték Csallóközaranyoson ezt a szakmát. Ismerni kell a vizet. 1974-ben Zsemlovics Imre számolt be, hogy is történik az arany kinyerése a Duna homokjából. A titkát nem akarta elárulni, hogy mi alapján tudja, hol kell keresni. A sodrás mindig változik, a csillogás pedig szerinte nem jelez aranyat, hisz nehéz fém, amit az iszap alján kell keresni. Elmondása szerint az aranyászás más, mint a horgászat, hiszen ő mindig biztosra megy. Ehhez képest, megjegyezte, ha döglött állatot, például kutyát sodor a víz, és szegény már Ausztriában a vízbe került, akkor a bundája tele van arannyal, csak ki kell mosni belőle.
Először egy rostára rakta a kavicsos homokot, amit vízzel öntöz. A kavics ott marad, a homok az arannyal együtt lejjebb hull. Az aranymosó asztalt durva posztó borítja, ami a homokot ugyan továbbengedi, de az arany beleragad. Otthon már csak le kell mosni az aranyat, hidrogénnel, nitrogénsavval és higannyal letisztítani, majd továbbadni a nyersanyagot. Egyszerűnek hangzik. Már ha tudjuk, hol kell keresnünk. Zsemlovics Imre szerint azonban azért nem lehet megtanulni ezt a mesterséget, mert nincs igazi tudósa. A huszadik század elején megpróbálkoztak előbb a magyar, majd a csehszlovák tudósok a dunai arany ipari kitermelésével, azonban mindkétszer csődöt mondott a tudomány.
Az aranyász a történelem során mindig beérte kevés eszközzel is. Az aranynéző lapát sötét anyagból készült, hogy láthatóak legyenek rajta az aranyszemek. A lapátot bedugta a kiszemelt helyen a homokba, majd szépen lecsorgatta róla a sarat és az iszapot, az eszközön pedig már látszott, mennyi arany van ott. Itt aztán felállította az aranymosó padot (amit nem csak az említett posztóval használtak, hanem volt, hogy a deszkát sűrűn befűrészelték, és itt ragadtak meg az aranyszemek), amire aztán köpőcével, egy vízmerő kanállal homokot vagy vizet mertek a padra. A rovátkákból aranykaparó vassal szedték ki az aranyat, a posztót pedig hagyták megszáradni, majd egy papírlapra szórták a sárgás port, aztán a választóba, egy teknőfélébe rakták.
A komáromi aranymosók eltűnésének kezdete a Duna vízszabályozásának bevezetésére tehető. A gátakkal, töltésekkel szabdalt folyó ugyanis lassacskán nem a parton kezdte lerakni a hordalékot, hanem a közepén görgette tovább. Idővel olyan kevés aranyat lehetett kinyerni a Dunából, hogy nem érte meg aranyászkodni.
Képek forrása: Néprajzi lexikon
